Maja Zade: Changes, Katona József Színház Sufni (2026. szeptember 12.)

Színházba menet, a Váci utcán sétálva Európán gondolkodtam. Így, elvontan. Talán furcsán hangzik, hogy ebben a turbulensen változó világban kontinensünk sorsa foglalkoztat. Nyilvánvaló jelei vannak, hogy a „többiek” hatékonyabban alkalmazkodnak az „új világrendhez”. Számtalan jele mutatkozik Európa, az EU teszetoszaságának, gyakran impotenciájának. Földrészünk demokráciái látszólag tehetetlenek a kihívásokkal szemben. Mégis ez a legvonzóbb hely a világon a győztes és a vesztes országok polgárai számára egyaránt. A színházhoz közeledve egy olasz étterem teraszán észrevettem a gasztroenterológust, akihez járok. Üdvözöltük egymást. Ő egy nálunk élő arab orvos, aki vidéken praktizál. Mielőtt e recenzió olvasója azt kérdezné, „hogy kerül a csizma az asztalra”, érdemes leszögezni: a Changes című színmű – amiről szó lesz – valahogy rímel a fentiekre. A leegyszerűsítő magyarázat az, hogy nyilvánvalóan jobb túlbürokratizált, néha ostoba szabályok szerint élni, mint törvények nélkül, védtelenül, kihasználtan bántalmazást szenvedni. Vagy más szóval: ma nem létezik élhetőbb környezet, mint a „jóléti állam”, amelynek köznapi bajait – mintegy állatorvosi lóként – mutatja be a Changesben a szerző, Maja Zade, aki a berlini Schaubühne dramaturgja. Az író kora ötvenes. Műve friss, 2024-ben született, és nagyon mai, nyugat-európai szöveg. Egy körkörös dráma a modern kapcsolatokról, az eltávolodásról, az elidegenedésről és a személyes döntések láncreakcióiról. Egyesek szerint a mű szerkezetileg Arthur Schnitzler híres Körtánc (Reigen) című művének szellemi örököse.

A drámában egy házaspár egyetlen hétköznapja elevenedik meg. Nina lelkiismeretes, aktív képviselő, Mark általános iskolai tanító, aki sikeres vállalati jogászból váltott jelenlegi hivatására. A darab egyik csavarja, hogy Mark a „háziember”, aki az otthoni ügyeket kezeli. A történet közös reggelivel kezdődik, és a Mark főzte vacsora elfogyasztása után közös filmnézéssel végződik. A darab kétszemélyes párbeszédekből áll, amelyek egy zárt kört alkotnak. Minden jelenetben két szereplő találkozik, majd a következő jelenetben az egyik szereplő továbbhalad egy új partnerhez. Így kapcsolódnak egymáshoz a felbukkanó figurák: férjek, feleségek, apák, szeretők, kollégák, szolgáltatók, tanítványok és szüleik. A dialógusok hétköznapiak, a közös bennük, hogy a változásokra (Changes) koncentrálnak, amelyek mögött belső bizonytalanság és magány húzódik meg. A Changes a változástól való félelem és a változás iránti vágy összeütközésének drámája. A modern, európai ember egyszerre keresi az önmegvalósítást és az érzelmi biztonságot, de közben képtelen a jelenlétre és a kapcsolódásra. A karakterek kommunikációi gyakran monológok párhuzamaiként hatnak: a felek elbeszélnek egymás mellett. Az egyéni sorsok a társas magány csapdájában vergődve a saját narratívájukat építik. A darab együttérző iróniával tárja fel a középkorú generáció morális és érzelmi útkeresését. A körtáncstruktúra érzékelteti, hogy az egyéni sorsok és nagy elhatározások ellenére a mintázatok ismétlődnek: a mókuskerekek pörögnek.

Ninát, a képviselőt Fullajtár Andrea, Markot, a tanárt Rajkai Zoltán játssza, de ebben az előadásban mindketten még tucatnyi szerepet alakítanak, közben gyakran a nemi jellegüket is lecserélve. A két színész folyamatosan váltogatja karakterét főszereplőként és a különféle epizódszerepekben (politikusok, jogászok, tanárok, befogadottak, aktivisták, családtagok, idegenek stb.). Megelevenednek a támogatott befogadó menedékház dolgozói és lakói, az áldozatok (Nina szálán), valamint az iskolai tanár kollégák, diákok, szülők (Mark szálán). A két színész virtuóz módon teszi le és veszi fel a szerepeket, a parókákat és a kellékeket. Ez a gyors és gyakori karakterváltás teszi lehetővé, hogy két színész huszonhárom különböző embert jelenítsen meg a színpadon. Természetes, hogy ilyen nagy számú karakternél az egyes epizódfigurák között vannak „erősebb” és „gyengébb” megformálások. Talán néhány alakításban jobbak a játszók, mint a „főszereplő” házaspár tagjaiként. Ami feltűnő, hogy a színészek láthatóan élvezik a rövid, de karakteres mellékszerepeket – azokat is beleértve, amelyek halványabbra sikerültek.

Feltétlenül meg kell említeni az előadást a háttérből támogató alkotókat is. A díszleteket és jelmezeket tervező Kálmán Eszter jelentősen hozzátesz az élményhez. Ugyanez igaz a hangot és fényt biztosító Balázs Krisztiánra, valamint a zeneszerző Matisz Flóra Lilire. Hangsúllyal kell megemlékezni a fordító-dramaturg Szabó-Székely Ármin munkájáról. A magyar szöveg és a beszélőket jellemző stílusos párbeszédek egyaránt megmutatták az ábrázolt társadalom sokszínűségét és a kommunikáció ebből eredő nehézségeit.

A végére maradt a rendező Székely Kriszta méltatása, aki ma már a Katona igazgatója. Székely rendezői alapkoncepciója minimalista és színészközpontú. Nyilatkozata szerint tudatosan választotta a szinte külső jelzések nélküli színpadra vitelt. A már tárgyalt, kizárólag Fullajtár Andrea és Rajkai Zoltán színészi eszköztárára támaszkodó, kétszereplős megvalósítás is rendezői koncepció. Az eredmény igazolja a megoldást: kevés eszközzel sikerült drámaivá tenni egy középkorú pár életének látszólag jelentéktelen mozzanatait. Székely Kriszta nem széles gesztusokkal és melodramatikus hatásokkal dolgozik, hanem a kapcsolatok repedéseiben keresi a drámai potenciált. A darab és az előadás nem von le konklúziókat, hanem szituációkat sorakoztat fel a mindennapokból. Azt emeli ki, hogy a másokkal való találkozások formálnak minket, és hogy a sorsunkhoz óhatatlanul kapcsolódnak mások sorsai. A kihívás az, hogy a folyamatos és elkerülhetetlen változások ellenére találjunk életünkben biztos pontokat.

Az előadás egyrészt társadalomrajz: egy jómódú, értelmiségi házaspár, egy politikus nő és egy karrierváltó jogász férfi szemszögéből mutatja be a középosztály kollektív szorongásait, a politikai korrektség mögötti képmutatást és a morális bizonytalanságot. Másrészt bemutatja a mindennapi szerepek és maszkok kavalkádját, azt, hogy a modern világban a határaink elmosódnak: egyszerre vagyunk elnyomók és elnyomottak, megcsaltak és megcsalók, főszereplők és statiszták. A helyszín, a Katona Sufni szűk tere erősíti az érzést, hogy mindannyian csapdában vagyunk. Nincs menekülés a krízisek elől, a megszokott – stabilnak hitt – életünk bármikor összeomolhat. A látszólag hétköznapi és sokaknak ismerős események avatott ábrázolása nem várt folyamatokat indít el a nézőkben, akik a Sufniban testközelből látják az egy óra negyvenöt percnyi, szünet nélküli játékot. A hatás meg is látszik a reakciókon: a közönség – beleértve e recenzió íróját – hosszas tapssal köszönte meg a kapott élményt.

A darab után, a kellemes őszi estén hazafelé megnyugodva sétáltam a metróhoz. Éreztem, hogy azzal, hogy én – akárhogy is, de – európai szeretnék lenni és maradni, nem vagyok egyedül. A látott darab szerzője, rendezője, színpadra vivői és nézői mind láthatóan osztoznak velem ebben a vágyban. Az előadás finom, intellektuális humora és iróniája biztató – akkor is, ha mindannyian tudjuk, nem a „létező világok legjobbika” az, amiben élünk.

kiemelt fotó: a színház honlapjáról