Egy ideje azoknak a bécsieknek, akik kutyát szeretnének tartani, egy
tanfolyamon kell részt venniük. Sokan rossz néven veszik ezt a szabályt, mondván, hogy nekik erre nincs szükségük, elboldogulnak egy kutyával. De akadtak olyanok is, akik belátják, hogy nem alkalmasak kutyatartásra. Gyereke – Bécsben is – mindenkinek korlátozás nélkül lehet.

Hat nappal szenteste előtt egy borongós szombat kora délután – fenébe a covid járvánnyal, hiszen háromszor oltott vagyok – ellenállhatatlan színház iránti vágyam támadt. Rövid keresgélés után akadtam rá a Katona József Színház Mary Shelley Frankenstein című regénye alapján (dramaturg: Hajós Zsuzsa) Teremtmények címen előző nap bemutatott előadásra. Ha nekidurálom magam elég hatékony tudok lenni, így tíz perc múlva már ki is nyomtattam –
boomer vagyok, nem digitális bennszülött – a karácsonyi kedvezménnyel az interneten beszerzett jegyet. Nem szoktam előre jegyet venni, de most feleslegesen nem akartam bemenni a zsúfolt “adventi” belvárosba. Nem szívlelem a tömeget. Szerencsére kellő idő rátartással indultam, mert végül – látva a csúcsforgalmat – egy külvárosi utcában parkoltam le, és onnan tömegközlekedtem a színházig.

A bejáratig is kifutó színpad nyúlványaival szekciókra osztotta nézőteret, ami nem volt teljesen tele. Jó helyet kaptam, ahonnan minden játszófelületet forgolódás nélkül beláttam. A teremrendezés, a többi díszlet és a jelmezek (látványtervező: Giliga Ilka) jelentősen támogatták a hatást.

A darab keretjátéka egy, az Északi-tenger jégtáblái közé szorult kutatóhajón játszódik. A “jégbefagyott hajó” személyzetének és kapitányának kiszolgáltatottsága és megrekedtsége nagyon aktuális életérzést sugallt. Az egyhangú, monoton reményveszettséget egy, a fagyos tájból feltűnő élőhalott idegen töri meg. A fedélzetre mentik az elgyötört jövevényt (Bányai Kelemen Barna), aki a kapitányra (Elek Ferenc) önti élettörténetét, ami aztán megelevenedik.

A férfi – Victor Frankenstein – tudós, aki szülői házát hátrahagyta, hogy valami újat, valami mást teremtve változtasson a világon. Azt, hogy ezt milyen “eredményesen” tette, mozaikosan felvillanó emléktöredékek idézik fel. Látjuk őt azután, hogy visszatért otthonába, mert – ahogy illik – meg akart házasodni. Apja (Bezerédi Zoltán) feltétel nélkül fogadja tékozló fiát. Öccse (Szécsi Bence e.h) kétkedve tekint rá. Elizabeth (Pálos Hanna) a kiválasztott ara, inkább egyfajta női archetípus, mint valóságos húsvér nő – ne felejtsük el, hogy a szerző tizenkilencedik század elején élt 17 éves ifjú hölgy -, elfogadja, hogy Frankenstein lappangó titkát csak a házasságkötés utánra ígéri neki felfedni. De a titok – az általa kreált szörnyszülött férfi teremtmény – megelevenedik és megöli alkotója öccsét, oly módon, hogy a tettét áldozata titkos szerelmére a házban szolgáló
Justine-ra (Tóth Zsófia) tereli. Attól kezdve Viktor és családja élete
valóságos horrorrá válik. Az átélt szörnyűségek miatt hosszan vívódik, de végül is úgy dönt, hogy elpusztítja teremtményét, aki menekül előle, de az egész világon át üldözi. Így vetődik el – a darab történetét lekerekítve – a sarkvidéken rekedt hajóra.

Az indulatmentesen kezelhető tartalmi áttekintés után következhet a Teremtmény (Rába Roland m.v.) megjelenítésének – nagyon felkavaró – leírása. A néző tanúja lehet, amint Frankenstein először szembesül “feléledő” csinálmányával. Ez az élmény tulajdonképpen mindenkit megérintett már, aki “szülővé”, “alkotóvá” vált, ha nem is olyan szélsőségesen, mint ahogy az a Kamra színpadon történt. A hatás kiváltásához alkalmazott felnőtt férfi meztelenséggel megrázóan hitelesen ábrázolódik a születés kínja, amit Rába Roland sokkoló brutalitással jelenít meg. A mocsokban fetrengő pucérság – ami nyilvánvalóan nem öncélú – eltalálja és felkavarja a(z el nem menekülő) nézőt.

Az, hogy a mesterséges teremtmény egyoldalú férfi szándék szülemény, külön gondolati dimenziót nyit meg egy (még ma is mindig inkább) férfi világban. Ezt a Teremtményt is – mint minden másikat a Földön – vágyai vezérlik, élettérre, szeretetre, figyelemre, társ(ak)ra, elfogadásra vágyik. És -mint szinte mindannyian – változtatni, létrehozni akar. E szándékában megegyezik teremtőjével, aki érezve felelősségét kétségbeesetten igyekszik
kordában tartani “alkotását”. Frankenstein tragédiája az, hogy ez nem sikerül neki. A teremtéséből pusztítás lesz, ami mindenét felemészti. Nyilvánvaló az analógia, hogy az Ember is így van (talán ma még a visszafordíthatatlan pusztulás előtt) az általa teremtett technológiával.

A rendező (Tárnoki Márk) (szerencsére!) nem válaszokat keres a viszonylag rövidre vágottan, egyvégtében játszott darabban, hanem nehezen felejthető és kezelhető kétségeket ébreszt a(z óvatlan) nézőben, bennem is. Felveti a “modern” élet olyan kérdéseit, mint hogy teremthetünk-e embert, saját képünkre?, mindent megtehet-e a tudomány?, szab-e bármi határt vágyainknak?

A nézőt “komfortzónájából” sok helyen kizökkentő előadás kendőzetlenül ábrázolja az emberi vágyak szélsőséges dimenzióit. Nem finomkodik bemutatni a szenvedést, amit a parttalan hübrisz, a szeretet, a figyelem, az elfogadás elmaradása és ugyanezek nyújtására való képtelenség okoz. Rába Roland (kiérdemelve, hogy harmadszor is leírjam a nevét) rendkívüli intenzitással van jelen és színésztársai is remekeltek (több szerepben is).

A közönség (talán a sokktól?) közepes tapssal reagált. Letaglózva hagytam el a színházat. Az utcán – korona vírus ide vagy oda – tömeg volt. Feltűnően sokan beszéltek idegen nyelveken. Kutyával (és gazdájával) csak eggyel találkoztam. Úgy látszik a felelős gazdák – bár nem végeztek gazda tanfolyamot – nem viszik ki kedvencüket ilyen nyálkás szitálásban az embertömegbe. Ha az utcán nem is, a színházban és a tömegközlekedési eszközökön mindenkin volt maszk, rajtam is végig. Csak a kocsiban vettem le. Hazafelé, a szombat estéhez képest sűrű forgalomban kavarogtak fejemben
a kéretlen gondolatok. Amint hazaértem töltöttem magamnak egy pohár whiskyt, pedig egyedül nem szoktam töményet inni.