Már gyerekorom óta szeretném, hogy a születésnapomon, ami november végén van, leessen az első hó. Talán azért, mert olyan lenne, mintha a természet is velem ünnepelne. Így aztán a szülinapom reggelén mindig úgy kelek fel, hogy az ablakhoz rohanok, reménykedve kinézek rajta, és belebámulok saját csalódott tükörképembe.

Az egyik alkalommal, úgy hétéves lehettem, a nagymamám a vállamra tette a kezét és megkérdezte, hogy mit várok? Egy kis csodát magamnak – feleltem.

Ő volt az egyetlen személy, akinek elárultam szomorúságom okát. Tartottam tőle, hogy mások kinevetnek, hogy nem fognak megérteni, még a saját családom sem. Ha még magamnak sem vagyok képes rendesen megfogalmazni, nem tudom megragadni, csak sejteni vagyok képes, hogy miért szeretném ezt, akkor másoknak fogalmam sincs, hogyan magyarázhatnám el. A nagymamámnak ez nem kellett, csak rám mosolygot és azt mondta. – Ne félj, egy nap eljut a kívánságod Holle anyóhoz!

Nem értettem, hogy mire gondol, de furcsa érzésem támadt tőle. Egyfajta szorongás lett úrrá rajtam.  Az évek teltek, és volt úgy, hogy az első hó egy nappal előtte, vagy utána esett le. A fenti hölgy csak azért sem volt hajlandó megrázni az “én napomon” a dunyháját. Később aztán még inkább letettem arról, hogy egy hófedte tájra ébredjek, mert lassan már a fehér karácsonyt is elfelejthettük, helyette barnát ünneplünk már elég rég. Ritkán, de amikor szokott lenni, már a szürke köd látványa is ünnepi hangulattal tölt el. A mamám, komolyan véve a rossz kedvem az időjárást illetően, a tizennyolcadik szülinapomon egy befőttesüveget adott. Az volt ráírva, hogy tavalyi hó. Az üvegbe vattát, egy kis fenyődobozt, három piros bogyót és egy kisebb fenyőágat tett. Meghatott. Boldogságban fürödtem, ahogy néztem a kreatív meglepetésem. Az volt az egyik legszebb ajándék, amit valaha kaptam.

A huszonötödik születésnapomon arra gondoltam, hogy mégis minek rohanjak az ablakhoz, semmi értelme nincs, úgyis tudtam, hogy mi fog fogadni, a fagyott, zúzmarás föld. Aztán mégis, csak a hagyomány tiszteletéért odasétáltam és mit láttam? Valaki műhóval fújta be a párkányt. Azonnal tudtam, ki volt. Belenyúltam, éreztem a hideget, olyan volt, mintha tejszínhabot tapogatnék. Hógolyót nem tudtam belőle gyúrni, de ennek ellenére csodaszép látványt nyújtott. Addig nem mostam le az ablakot, ameddig szürke nem lett a műhó, és utána is fájó szívvel tettem meg.

Aztán mindig kaptam egy kis csodát a nagymamámtól, ameddig képes volt ezt megtenni. A harmincadik születésnapom előtt elhunyt, aznap eltört a befőttesüveg, ugyanúgy szétesett, mint én. Az üvegdarabokat összeszedtem, de engem senki sem tudott összekaparni. Azon a születésnapomon nem akartam kikelni reggel az ágyból, hiszen úgysem vár semmi kézzel készített ajándék. Aztán mégsem voltam képes az ágyban maradni, mert valami vakító fény szűrődött be a redőny résein át. Felkeltem és megszegve a magamnak tett ígéretem, kinéztem a réseken. Olyan gyorsan rohantam ki az udvarra, hogy még arra sem vettem a fáradságot, hogy rendesen felöltözzek. Kinyújtottam a kezem, hogy felfogjak pár hulló pelyhet. Bokáig süllyedtem a hóban, de izgatottságomban nem éreztem a hideget. Azt már igen, hogy fájt az arcom. Megérintettem a bőröm és csak akkor vettem észre, hogy sírok. A fagyos levegőn könnyeimet metsző késként érzékelték az idegszálaim. De ez sem érdekkelt, mert tudtam, hogy a nagymamám átadta Holle anyónak az üzenetem, és így végre a harmincadik születésnapomon leesett az első hó.

Kolozs Kitti Anna: Perverz humorát a nagy szája tudja csak felülmúlni. A kreativitása nem csak az írásaiban, de a borítóterveiben is meglátszik. Egy ideje már a Pusztító írókörhöz tartozik.