Bolondos nyár volt. Hol egy hétig tartó harminchat fokos meleg, szikrázó napsütés, hol eső, hideg szél, borús hétköznapok. Az ősz is hasonlóan kezdődött, víztócsák és pocsolyák tarkították az utakat. Néha ugyan kisütött a nap, de éppen csak annyi ideig, hogy egy kicsit
szikkassza a sarat. A Mátra nyugati részén lévő nyaralóban már hetek óta tervezgették, ha jó idő lesz, felmennek a hegytetőre. Három generáció találkozott itt, nagyszülők, gyerekeik és unokáik. Szerettek itt lenni, mert a természet csodáinak élvezete elfeledtette velük a hétköznapok gondjait, fáradalmait.

Papa mindig azt mondta, ezek az ő hegyei, mert gyermekkori emlékei Pásztóhoz és ezekhez a hegyekhez kötődnek. Nagyinak pedig volt egy fenyőfája, amit jól lehetett látni a kisház teraszáról. Kimagaslott és elkülönült a hegytetőt beborító tölgyfáktól. Már az unokák is tudták, Papáé a hegy és Nagyié a fenyőfa. Most éppen oda készülnek, hogy felkapaszkodva a hegytetőre közelről is megnézzék, és szalagokkal díszítsék Nagyi fenyőfáját.

Papa felvette a hátizsákot, amibe uzsonnát és innivalót csomagolt Nagyi. Zsolt az összecsavart plédeket, Csilla a fényképezőgépet hozta, Szabi pedig a hat éves Annával és a három éves Zsomborral indult útnak. Ő volt az ügyeletes gyerekhordó, aki majd időnként a nyakába veszi valamelyik apróságot, ha elfáradnak a túra során. Gyorsan elérték az erdővel borított hegyoldalt, ahol a tölgyfák leveleit az ősz már tarkára festette, és az erdei ösvényen avarszőnyeget varázsolt a lábuk alá. A zörgő avar tetszett az unokáknak, akik időnként bele is feküdtek. Ilyenkor ezt kiabálták:
– Az avar nem zavar! – és közben jókat nevettek.
Felfigyeltek az erdő sűrűjéből hangzó különböző neszekre is és találgatták, vajon milyen állat vagy madár hangja lehet. Csilla szorgalmasan fényképezett, az emelkedő közben egyre meredekebb lett. Zsombor már apja nyakában ült, a többiek is gyakran megálltak pihenni, amikor Zsolt megszólalt:
–  Ott már világosodik az erdő! Biztosan az a hegytetőn lévő tisztás!
A reményt keltő hírre mindenki felkapta a fejét, s újult erővel iramodtak neki az utolsó métereknek.
– Végre, megérkeztünk! – kiáltott fel Anna, mert ő ért elsőként a célba. – Pihenjünk, mert már nagyon elfáradtam!
Nagyi leterítette a pokrócot, melyre a gyerekek azonnal le is heveredtek. A többiek először gyönyörködtek az elébük táruló panorámában, tekintetükkel megkeresték a Kékest, Galyatetőt és csak ezután ültek le. Miután elfogyasztották az uzsonnát Papa az unokáknak a hegyek történetéről kezdett mesélni, Nagyi pedig elment meglátogatni a fenyőfáját. Amikor odaért, leült az erdei fenyő tövéhez, hátát göcsörtös törzséhez támasztotta, becsukott szemmel szívta magába illatát, a környék csendjét. Teljesen ellazult, testében békét és nyugalmat érzett, amikor suttogást hallott:
– Már vártalak! Sokszor láttam fürkésző tekinteted, és olyankor a gondolataidban is olvastam – mondta egy hang, mely tele volt vágyakozással, hogy elmondhassa mindazt, amit már régóta szeretett volna közölni valakivel.
– Ki vagy te? – rezzent össze Nagyi, szemét hirtelen kinyitotta és kereste az ismeretlent.
– A kiválasztott fád vagyok! Amikor a hátad nekem támasztottad, eggyé váltál velem, ezért hallod most szavaimat.
– Honnan tudod, hogy kiválasztottalak és miért vártál?
– Láttam, ahogyan szemlélted teraszodról a hegy vonulatát, és a szemed mindig megállt egy pillanatra, amikor rám néztél. Nem értetted, hogy lehetek én ott a tölgyfák között az egyedüli fenyő. Csontváry Magányos cédrusa jutott eszedbe rólam és azért választottál engem, hogy társam légy, tartozzak valakihez – hangja elcsuklott, mintha könnyeivel küszködne, de folytatta. – Köszönöm, hogy megtetted! Azóta figyellek, és várlak.
– És mégis, mit akarsz mondani nekem? – kérdezte Nagyi és ismét becsukta a szemét.
– Sok mindent, mert az élet nem egyszerű! Azt hisszük, ha sokan vesznek körül, már nem lehetünk magányosak. Ez tévedés! – jelentette ki határozottan. – Sokszor látlak családod, barátaid társaságában, akiknek egyre többet adsz magadból, hogy vidámak, felszabadultak
legyenek. Jelenlétük boldogsággal tölti meg szíved. – Rövid hallgatás után így folytatta.
– De gondolkoztál-e már azon, hogy időnként mégis olyan magányos vagy, mint én a sok tölgyfa között?
– Nem, ezt nem jól látod, mert én nem vagyok magányos! – jelentette ki határozottan és kicsit sértődötten is Nagyi.
– Pedig az vagy! – erősködött a fenyő. – Pont erről szeretnék veled beszélgetni – sóhajtott, majd folytatta. – Hidd el, a legtöbb ember magányos. Olyanok, mint a hulló falevél, céltalanul lebegnek a szélben, míg földet nem érnek. Igaz, vannak olyanok is, akik előre kijelölt úton a
saját törvényeik alapján járják be útjukat. Ezek kevesen vannak, de még ők is lehetnek magányosak – bölcselkedett a fenyő.
– Mit gondolsz, én hova tartozom? – kíváncsiskodott Nagyi.
– Te azokhoz, akik ellenállnak a szélnek, és a saját utadat járod. De tévedsz, ha azt hiszed, ezért elkerül a magány. Gondold át az életed, majd rájössz! – azzal elhallgatott, és várt, mert az évek során megtanult hallgatni és odafigyelni másokra.
Nagyi elgondolkodott. Kereste élete azon pontjait, amikor magányos volt, de nem találta.
– Kérlek, segíts, – sóhajtotta – hiszen most családom társaságában nem jut eszembe semmi.
– Igen, most boldog vagy, arcvonásaid is az elégedettséget tükrözik. De ez nem tart örökké! Amikor elmennek, örömöd elszáll, és úgy érzed majd magad, mint egy hajótörött az ismeretlen parton.
– Miért mondod ezt?
– Hogy miért? – kis szünetet tartva így folytatta a fenyő. – Mert én ismerem ezt az érzést! Sok évvel ezelőtt egy madár itt ejtette le azt a magot, melyből kisarjadtam. Messze kerültem a családomtól és már sosem lehetek közöttük. Nem ismerem azt az érzést, amikor a hófedte
fenyők együtt csillognak a téli napsütésben és azt nem tudom, miről susognak a szélben. Magányos vagyok! Pedig itt is sok fa vesz körül. Beborítjuk a hegyet, együtt hajlongunk a széllel, igyekszünk túlélni a viharokat és villámokat, ázunk az esőben. Mindezt közösen, egymásért tesszük. Óvjuk a hegyet az eróziótól, gyökereinkkel megkötjük a talajt. Ez az összetartozás csodálatos – hangja hirtelen elcsuklott, majd folytatta. – De amikor eljön az ősz, a tölgyek levelei színpompát öltenek s lehullnak, olyanokká válnak, mintha halottak lennének. Egyedül csak én vagyok zöld! Elveszítem társaimat és több hónapon át magányosan,
szorongva figyelem, lesz-e még tavasz, s visszakapom-e őket?
– Sajnálom, hogy nem lehetsz a fenyők között, és próbállak megérteni. – Nagyi összehúzta a szemöldökét, várt egy kicsit, majd megkérdezte. – És mit tudsz az én magányosságomról?
– Talán túl sokat is! Egy ponton túl mindenki magányos. Van olyan ember, aki bele is pusztul, de van, aki erőt merítve kitör magányából. Ha visszagondolsz az életedre, rájössz, sokszor hiába vettek körbe szeretettel, mégis egyedül voltál. Így volt ez akkor is, amikor a fiaidat
szülted. Tudtad, hogy férjed a szülőszoba előtt izgul, kezét tördelve fel-alá járkál, szeretne segíteni, de nem tud. Neked kellett megszülnöd őket, rajtad kívül ezt senki sem tehette meg. Ez az igazi magány, amikor csak magadra számíthatsz! – nagyokat sóhajtott, majd folytatta.
– Vagy amikor operáltak. Milyen elveszettnek érezted magad a műtőben. Meztelenre vetkőztettek, lekötöztek, és kiszolgáltatottan, magányosan feküdtél. Hogyan változott meg minden, miután beadták az altató injekciót. Egyre halkabban hallottad a körülötted levők hangját, amíg minden megszűnt. Olyan volt, mintha meghaltál volna, lassan bezuhantál a semmibe, ahol egyedül voltál. Hiába aggódtak érted, már nem érezted jelenlétüket, mindent elsöpört a fizikai magány érzete. – Mély, fájdalmas sóhajtás szakadt ki belőle, mintha azt jelezné, ez még nem minden, majd folytatta. – Van lelki magányosság is, ami mindennél jobban tud fájni, s amitől még elveszettebbnek érzed magad. Ez történt, amikor szüleidet vesztetted el. Azt az érzést, a fájdalmat neked kellett megtapasztalni. Magadba roskadva sirattad őket. Vagy amikor megbántanak. Tudod, hogy nincs igazuk, egy darabig küzdesz ellene, éjszakánként csak forgolódsz az ágyban és százszor átgondolod, miként jutottál idáig. Ha nem tudod megoldani, kapcsolatod lassan kiüresedik, végül elhal, melyet lelki batyuként
hordozol magaddal, és végül felemészti a lelked. – Mély levegőt vett, mint akit teljesen kifárasztott az emlékeztetés, de vigasztalásként még hozzátette: – Ahogy én láttam, te olyan ember vagy, akit nem kedvére fújdogál a szél, nem hagyod el magad és a magányból is erőt merítve járod tovább megszabott utadat.
– Ezért vártál, hogy mindezt elmondhasd nekem és ráébressz a magányosságaimra? – kérdezte elcsukló hangon Nagyi.
– Igen. Emlékeztetni akartalak, de egyben azt is elmondani, hogy ez a testi-lelki magányosság köt össze bennünket. Ez a múló érzés, mely belénk ivódott, s időnként megjelenik és hosszabb-rövidebb ideig velünk is marad. Azért választottál engem, mert a tudatalattid
felismerte közös dolgainkat. – Szavai elakadtak.
Hallgattak. Egyikük sem akarta megtörni a csendet, nehogy köddé váljon az a felismerés, amelyre rájöttek. Elmélkedésüket az unokák kiabálása zavarta meg. Nagyi hirtelen azt sem tudta hol van, mi történt vele, kivel beszélgetett, csak a gyerekek zsivaját hallotta, amint őt keresték.
– Hova kössük a fehér szalagokat, amiket hoztunk?
Ekkor nyitotta ki a szemét és már emlékezett az álom előtti történésekre. Lassan felállt, szemügyre vette a fát és megmutatta azt az ágat, amelyre szinte kívánkozott a szalag.
– Oda, arra az oldalsó ágra – mondta határozottan.
Szabi nyakába vette Annát, aki a nemrég tanult csomózási tudományával kötötte fel a fehér színű selyemszalagokat. Szép látvány volt. A szalagok lobogtak a szélben, de nem szálltak el, mint a hulló falevél, hanem részévé váltak a fenyőnek. Nagyi egy darabig még nézte, aztán szótlanul elindult, követte családtagjait. Azon tűnődött,
vajon álmot látott, vagy tényleg megtörtént ez a beszélgetés? Amikor visszatértek a kis házhoz, elővette a távcsövet, lencséjét a fenyőre irányította, megkereste a szalagokat, melyeket most is enyhén ringatott a szél. Elmosolyodott, szívét melegség töltötte el. Integetett a fenyőnek, mire a szalagok szilaj táncba kezdtek. Másnap vásárolt két fenyőcserjét, felvitte a hegyre, és fekete fenyője mellé ültette. Tekintetével azóta is minden nap köszönti fenyőfáját, és összekacsintva feledtetik magányosságukat.