illusztráció: pixabay.com

Az olyan ronggyal kitömött medvék, mint én, nem öregszenek, csak az anyagok, amikből készültem. Már itt-ott szakadozott vagyok, de szerencsére egy gyűjtőhöz kerültem, aki valamennyire karbantartja a testem. Hosszú évek óta egy vitrinben ülök. Nem járok-kelek, mint régen, de a szobában zajló beszélgetésekből sokat megtudok még ma is a világról. Amikor még TV volt a szobában, több filmet is láttam magamról. Olyan is volt, ami tetszett. Azt, hogy Róbert Gida már lassan negyedszázada nem él, egy beszélgetésből tudtam meg, amit mostani gazdám, a gyűjtő folytatott a vitrinem előtt. Azt mesélte egy barátjának, hogy ez a játékmackó – vagyis én – pont olyan, mint amiről Alan Alexander Milne írt a fiának. Régi darab, mert a fiú, aki felnőve maga is megírta apjához való viszonyát, már szintén meghalt. Kicsit bántott a pont olyan, mert nem pont olyan, hanem pont az vagyok. Furcsa belegondolni, hogy ha még élne, Róbert Gida már százéves lenne, ahogy én is hamarosan az leszek.

Az Irka “mesehős utóélete” sorozatból