Almási Lajos alkotása

43. Életutak. Tanulságos lenne, ha valaki össze tudná gyűjteni mindazokat az életutakat, amelyeket a rendszerváltásban részt vettek azóta bejártak. Országos szinten ez a feldolgozó munka már elkezdődött, különösen azok esetében, akik már nincsenek az élők sorában. A dolgot nehezíti, hogy a hatalmat még nagyrészt azok birtokolják, akik érintettek voltak az eseményekben. Különösen vidéken, ahol közvetlenebbek és behatároltabbak a személyes viszonyok, ez nem teszi könnyűvé a tények feltárását. A vonatkozó dokumentumokkal: fizikai alapú- és elektronikus hordozón keletkezett szöveges, hang és képi információkkal nem állunk jól. A még élő résztvevők azt tapasztalhatják, hogy talán nem teljesen véletlenül, egyre kevesebb dokumentum hozzáférhető, és egyre jobban különbözik az átélt és a hivatalos „történelem”. A levéltárak és egyéb gyűjtőhelyek megbízhatóságát megkérdőjelezi a közhatalom hivatali tevékenységének pongyola dokumentáltsága. A megfelelő tájékozódást tovább nehezíti a forráshiány és a működő médiák elfogultsága. Csak néhány életút-részlet illusztrációként, nevek nélkül: lelkészből, középiskola igazgatóból, állampárt-alkalmazottból politikus, tanácselnökből hentes, majd országos főhivatalnok, sebészből, vegyészből polgármester és képviselő, történészből műemlék beruházó, mezőgazdasági egyetemi tanszékvezetőből tévéelnök, geológusból fő agrármarketinges, hogy csak néhány érdekesebb példát említsek. A közelmúlt értékelés-változásának átélése nem erősíti a „történelembe” vetett bizalmat, de megerősíti azt a meggyőződést, hogy a személyes emlékezésre, bármennyire szubjektív is, szükség van ahhoz, hogy ne vesszen el a múltunk.

44. Közigazgatás. Egy emberközpontú társadalomban – egy köztársaságban – a közhatalmat az államszervezet és/vagy az önkormányzat látja el, jogszabályokat végrehajtva. Az ehhez szükséges kompetencia alapú, funkcionális „hivatalnoki rendszer” nem igazán hungarikum. A feudális előjog-alapú vármegye rendszer az Osztrák–Magyar Monarchiában kezdett ebbe az irányba mozdulni. A központosított szocialista hatalom a közigazgatást az államigazgatással azonos fogalomként kezelte. A rendszerváltáskor megalakuló helyi önkormányzatok létrejöttével, a közigazgatás és az államigazgatás elkülönítése volt a cél, vagyis önálló önkormányzati igazgatás, és attól különböző államigazgatás létrehozása. Volt olyan vélemény is, hogy az „államhatalom ellensúlyai az önkormányzatok”. Ez alatt azt értették, hogy „szükség van az államigazgatástól független, erős önkormányzó közösségre”. Ez a vélekedés a modern állam funkciójának félreértéséből származott. A helyi önkormányzatokba került „szabadon választott” személyek közigazgatási kompetenciája elhanyagolható volt. A létező szocializmusban nevelkedett orvosoktól, lelkészektől, tanároktól, történészektől, „irodalmároktól” stb. nem volt elvárható ez a tudás. Az azonban, hogy az igénye is hiányzott, nehezen megbocsátható. A kialakuló „politikus réteg” nem ismerte fel a modern szabályok uralta, formalizált közigazgatás fontosságát, annak mindennapi gyakorlati jelentőségét, azt, hogy az önkormányzati és állami köztisztviselő, sőt a kormánytisztviselő is, önállóan, valamilyen jogszabályt alkalmazva, semlegesen és pártatlanul jár el. Ezért van az, hogy a törvények uralmának hiányát mindennap a bőrünkön érezzük.