A könyv ünnepének alkalmából vendégül láttuk június 7-én a Könyvtárban Dés Mihály írót, Dés László zeneszerzőt és fiát, Dés Andrást, aki ütőhangszeres zenészként vált világszerte ismertté. A háttérben Dés Marcinak, Mihály képzőművész fiának képeit láthattuk a kivetítőn.

Dés Mihály első két könyvéből olvasott fel részleteket – bár sokkal találóbb volna azt mondani, hogy eljátszotta a szövegeket, hiszen azok előadásában valóságos színpadi jelenetekké nőtték ki magukat.

„Pesti barokk” című regényéből kilépett főszereplője, Koszta János, akinek jóvoltából a nyolcvanas évek pesti klubjaiban még Dés Mihállyal is összefuthattunk. A mindent felülíró szexualitás rózsaszín szemüvegén át nézve sajátos ízelítőt kaptunk a kórházakban akkor (is) uralkodó cseppet sem rózsás állapotokból. Vigasztalódhattunk azzal, hogy Amerika sem volt kevésbé abszurd hely, ahol „a víz és az edzőcipő a hosszú élet kelléke”, „mivel egy átlagamerikai még az életét is feláldozná a jobb vérkeringésért”. A közönség néhol derült, néhol hangosan kacagott a jobbnál jobb poénokon.

Ezután beavatást nyertünk abba, hogyan született meg a Dés-családban a Sütimama-mítosz, a „77 pesti recept” című „gasztronómiai anyaregény” alapján, amelynek központi alakja Dés Magda, az író édesanyja. A hat gyerekét munka mellett felnevelő anya és apa idős korában mindent megtett azért, hogy az unokák és dédunokák élete bővelkedjen gasztronómiai és művészeti élményekben, utazásokban. Dés Mihály testvérei nevében is döbbenten csodálkozik rá, hogy annak idején szigorú anyjuk micsoda rejtett tehetségekben bővelkedik. Ezek egyike a zseniálisan kreatív főzés, aminek következtében még a spenót is a fiatalabb generációk kedvencévé tud válni, bár úgy tartják, azt csak a Sütimamánál szabad enni.

A Dés-dinasztia apraja-nagyját összefogó világhíres és felülmúlhatatlan túrótorta dicsőítését hallgatva eldöntöttem, hogy rögvest kipróbálom a receptet, nem feledve persze, hogy annak legalapvetőbb összetevője a szeretet.

A regényrészletek közt, ellenpontozva vagy aláhúzva azokat, Dés László és András zenélt nekünk. Lenyűgözve hallgattuk az ott és akkor születő improvizációkat, amiket apa és fia adott elő. Hol András változatos ütőhangszerei – dobok, kanna és egyéb, hozzám hasonlóan laikusok számára megnevezhetetlen hangszerek – adták meg a felütést, hol László szaxofonja, és úgy fonódtak aztán egybe az egymást kiegészítő, gazdagító szólamok, amiket a közönség lélegzetvisszafojtva hallgatott.

A pergő ritmusú műsor után a művészek kérdéseinkre válaszoltak. Nagy örömünkre kiderült, hogy László ugyanolyan színesen tud történeteket mesélni, mint zenélni, és András is szívesen beszél, már ha szóhoz jut. Beszélgettünk családról, barátokról, önállóságról és egymásrautaltságról, munkáról és hivatásról.

A könyvtár földszinti termét megtöltő közönség érdeklődése és az előadás után kapott lelkes visszajelzések mind azt igazolják, hogy van igény az ilyen színvonalas szórakoztatásra Gödöllőn. Külön öröm, hogy „a mi könyvtárunk” erre is lehetőséget teremt.