illusztrációk: a kötet előlapja Nyul-Donka Judit – Krisztus, virágunk, szép termő águnk  www.irodalmiradio.hu

 

a kötet hátlapja: Nyul-Donka Judit – Nyitnikék

Örömmel értesítjük az irodalmat kedvelőket, hogy az Irka két szerzője sikeresen szerepelt az Irodalmi Rádió pályázatain.

Húsvét kategóriában Szolnoki Irma 3. helyezést ért. Novellája megjelent a Zsongó tündöklés antológiában.

Valahol Barabást kiáltottak

A hosszúra nyúlt szertartás kifárasztotta Jóságost. Nővére férjét temették, eljött az egész család. A család, melynek sohasem volt igazán a tagja. Két lánytestvérét önzetlenül szerette, de ők csak kihasználták a jóságát, bántották, és megalázták. Alig várták, hogy megnősüljön, elűzték a szülői házból, és kijelentették, hogy ott többé, semmi keresnivalója nincs. Férjhez mentek, gyermekeket szültek, akik ugyanolyan lelketlenek lettek, mint a szüleik. A sógorai sem voltak különbek a testvéreinél. Az egyiket magában csak Kapzsinak hívta, harácsoló, zsugori, természete miatt. Őt temették most. A másik, a húga férje, Dölyfös, így nevezte el a tanult, de öntelt és erőszakos alakot, aki makacs felsőbbrendűséggel uralkodott az egész család felett.

A halotti tort a szülői házban tartották. Nem akart odamenni, ahonnan elűzték, de győzött a kötelességtudata. Meg kellett adnia a végtisztességet az elhunytnak, a közös megemlékezésen. Viszolyogva lépte át a küszöböt. Veszélyt érzett az ismerős falak között. A szíve hevesen zakatolt: itthon van, újra itthon.

A szoba felől hangos, jókedvű zsivaj hallatszott. Bekopogott. A hirtelen támadt csendben az ajtó nyikorgása félelmetesen hatott. Belépett. A hatalmas asztal megterítve, rajta bőségesen étel és ital. Körötte ültek a testvérei, a sógora Dölyfös és az unokatestvérek. Hidegen fogadták. Nem néztek rá, kerülték a tekintetét, mindenki a tányérja fölé hajolt, csak a sógora méregette, dühösen:

– Mit akarsz itt? – kérdezte Dölyfös.

– Megemlékezni, ahogy illik, a szeretet törvénye szerint. – válaszolta halkan Jóságos.

– Nem igaz – kiáltotta Dölyfös. – Mit akarsz itt, ahol már nincs helyed?

– A szeretet vezérelt, szeretnék méltón megemlékezni az elhunytról – felelte ismét Jóságos.

Dölyfös egyre ingerültebben lett:

– Vissza akarsz költözni? – mondta ki véletlenül, a legbelsőbb félelmét.

– Nem. Engem a szeretet hozott ide – ismételte harmadszor is Jóságos.

Dölyföst bosszantotta Jóságos csendes szava, becsületes, ártatlan tekintete. Féltette a nehezen megszerzett egyeduralmát, sürgősen el akarta távolítani Jóságost, a család közeléből.

– Nem hiszek neked! Jobban tennéd, ha elmennél! – fenyegette Dölyfös.

Jóságos nem szólt, kérdően nézett az asztal körül ülőkre, marasztalja-e valaki?

A nővére megszeppenve bámult maga elé. Ő orozta el annak idején a szülői házat Jóságos elől. Titokban a saját nevére íratta, de a családnak azt hazudta, hogy Jóságos önként mondott le róla. Most félt, hogy a testvére számon kéri tőle tettét, de Jóságos hallgatott.

A húga sem merte felemelni a fejét, sápadtan matatott villájával a húsok között. Hosszú éveken át megcsalta Dölyföst és hazudott neki. Titkáról csak Jóságos tudott, aki előtt egyszer elszólta magát. Jóságos akkor sem árulta el a húgát, most is hallgatott.

Az unokatestvérek idegesen mocorogtak a székeken. Mennyi csínytevésüket vállalta magára Jóságos, és védte meg őket szüleik haragjától. Mi lesz, ha most beszélni kezd? De Jóságos szerette őket, és hallgatott.

Kínos lett a csend. Senki nem állt ki Jóságos mellett, a család némasága önmagáért beszélt. Dölyfös biztos volt a dolgában. Ismerte Jóságost, tudta, hogy sohasem árulná el a szeretteit. Elérkezettnek látta a pillanatot, most végleg megszabadulhat tőle.

– Miért hallgatsz? Nincs semmi mondanivalód? – dörgött Dölyfös hangja és diadalittasan fordult a családtagok felé. – Döntsetek ti! Menjen vagy maradjon?

Az eddig ijedten lapító családnak azonnal megeredt a nyelve. Megkönnyebbülten, egymás szavába vágva szidták Jóságost.

– Látni sem akarunk! Menj el! Tűnj a szemünk elöl! – záporoztak a kegyetlen szavak.

Jóságos némán megfordult és lassan az ajtóhoz lépett. Sejtette, amikor ide indult, hogy ez történik majd. Mégis eljött, mert szerette őket és lelkében még ott élt egy halvány remény. De hiába minden! A pénz, a hatalomféltés, a zsarnokság nagyúr, nem tűri meg az igazi szeretetet maga körül.

Nem nézett vissza. A szíve sajgott a fájdalomtól. Szédült, úgy érezte, ezer tüske szúrja a homlokát. Háta meggörnyedt, súlyos keresztként nyomta vállát a lelketlen család összes bűne, a sok titok, melyet mindvégig némán magában hordozott.

A felesége semmit sem kérdezett, amikor letörten, fáradtan hazaért. Jól ismerte már a család minden szennyesét. Sietve fürdővizet készített és megágyazott az urának, majd halk szavakkal nyugtatva, lágyan simogatta férje arcát, míg súlyos terhét feledve, Jóságos végre álomba szenderült.

Eljött a Húsvét ünnepe. Dölyfös és a képmutató család templomba készülődött. Nem hitték az Istent, de a jó erkölcsi megítéléshez, az előmenetelhez ez is hozzátartozott.

A tüneményes napsütésben langyos szél dúdolt kettőst a templomi orgona hívogató hangjával. Hirtelen a semmiből teremve, fergeteges zápor zúdult az istentiszteletre igyekvők nyakába. Dölyfös, magából kikelve, dühösen káromkodott:

– Mi ez? Felhő sincs az égen, mégis szakad az eső? Tönkremegy a drága ruhám, az istenit neki!

Egy pöttöm öregasszony lépdelt mögöttük, szívéhez szorítva védte zsoltáros könyvét az eső elöl. Mikor melléjük ért, végignézett rajtuk, majd csendben azt suttogta:

– Valahol Barabást kiáltottak, Jézus könnyezik.

 

A Tavaszi szél kategóriában Galló Kovács Zsuzsanna haikui megjelentek az Irodalmi Rádió Zsongó tündöklés kötetében.

Magnóliának
koronáját kertembe
hozta április

Sziromkelyhekbe
könnyeit gyűjti május
aranyat érnek

Ködfátylas reggel
tavaszt varázsló napfény
harmatban mosdik

Ékszerkönnycseppek
medalionja csillog
tündér kezében

Pillanatindák
átölelnek harmatos
fátyoltáncunkkal

Egy szál gyöngyvirág
lepréselt találkozás
örök emléke

Mindkét szerzőnek gratulálunk, és további sikeres műveket kívánunk.