Vannak akik alkotják magukat, és vannak, akik fogyasztják. Ez nem a testi méretre vonatkozik, hanem a szellemire. Evidencia, hogy az ember teste – biológiai értelemben – az idő előrehaladtával elhasználódik. De abban nincs konszenzus, hogy a vitalitás mértéke milyen utat jár be az időben. Vannak akik az életet folyamatos lejtőnek képzelik, és olyanok is, akik dombvidéknek, aminek van(nak) csúcspontja(i). Abban egyeznek a nézőpontok, hogy az út vége a halál. Az életerő véges erőforrás, ami az idő múlásával megfogyatkozik. Ebből két szélsőséges megközelítés következhet. Az egyik, a vulgár-materialista szemlélet, elfogyó életről szól, ami a meglettebb korú embert ifjú önmaga maradékának tekinti. Az ilyen felfogás túlértékeli a testet és folyamatos veszteségérzéssel jár, mert érdektelen számára a biológiai megszűnés utáni jövő. A másik, a vulgár-idealista látásmód, nem vesz tudomást az öregedésről, a testet másodlagosként elhanyagolja. Csak a transzcendensre koncentrál, mert bízik a halál utáni továbbélés lehetőségében. Mint általában, a járható út valahol középen vezet. Jó esetben árnyas, idős fák alatt.