Eötvös Péter mupa.hu

Viszonylag hosszú csütörtöki munkanap után, mivel már hiányzott a „színház”, 2019. október 10-én, elmentem a Művészetek Palotájába, ahol estére Eötvös Péter Angyalok Amerikában két részes operájának magyarországi bemutatóját hirdették. A zenemű, amit először Tony Kushner hasonló című műve alapján, Mezei Mari átiratában, 2004-ben Párizsban játszottak, most osztrák–magyar koprodukcióban került színpadra.

Ez alkalommal sem volt előre váltott jegyem. Az internetes jegyrendszer, már napokkal korábban, minden helyet foglaltnak jelzett. A csinos jegypénztárosnőnek első mondatommal jeleztem, hogy azt az egy választ nem fogadom el, hogy egy jegye sincs. Nevetve közölte, hogy ezt akarta mondani, de hozzátette, hogy az imént volt itt nála egy szőke hölgy felesleges jeggyel. Azonnal a felesleges jegyes szőke nő keresésére indultam. Két eredménytelen leszólítás után, a harmadik, akit megállítottam, csodálkozva kérdezett vissza, honnan tudom, hogy van egy átadandó jegye, hiszen csak most jött, és még senkinek sem mondta. Azt ígértem, ha megkapom a jegyet, elmondom. Megkaptam, elmondtam, mosolygott.

A MÜPA színházterme jól tervezett és kivitelezett játszóhely. A legolcsóbb erkélyen lévő helyről is, ahová a kalandosan megszerzett jegyem szólt, jól lehetett hallani, és, ugyan kicsit felülnézetből, de látni is. Már a széket elfoglalva, kiderült, hogy szomszédom, a harminc és negyven közötti, egyértelműen humán értelmiségi kinézetű szőke nő, igazi zeneértő. Sőt zenei szakember, aki ebből a műből írta a disszertációját. Kezdés után a „hangosbeszélő” a telefon halkítási felszólítás után azt is bemondta, hogy az angyalt alakító Caroline Melzer nem teljesen egészséges, de azért vállalja az előadást. A szöveg szokatlan volt, de végül is egy angyal alakítójától elfogadtam ezt az őszinteséget. Az első pillanattól, pontosabban a Rabbi temetési „áriájától”, kezdve elmerültem a rám zuhanó hangkavalkádban. A darab szereplői buzgón igyekeznek értelmet találni a szövegkönyv definiálta, mai, abszolútum nélkül maradt világban. Az „USA demokrácia” csapdáiban vergődő „hősökön” már tényleg csak az „angyalok” segíthetnek. Lázadnak és elbuknak, és a csak másokkal gyakorolható könyörületességben és elkötelezettségben keresnek kiutat. A bonyolult cselekményt, a helyszínek és a létsíkok kavalkádját, jól követi a zene. Olykor a néző belegabalyodik a realitás, az álmok és a víziók egymást átszövő hálójába. Ezt az állapotot azonban nem szorongáskeltőnek, hanem inkább felemelőnek, egyfajta lebegésnek éli meg. A darabban életre keltett figurák egymás álmaiba tévednek, miközben szenvedésük nagyon is valóságos. Az AIDS-betegség egyértelmű brutalitása felszínre hozza a rejtőzködő drámákat, a képmutató társadalom megannyi megfelelési kényszerét, és az eltitkolt homoszexualitásból fakadó csapdákat.

Az egyetemes, de mégis megszemélyesíthető lelkiismeret Angyalaként (Caroline Melzer) föl-le jár a szférák között; Harper, a váliumfüggő feleség (Sophie Rennert) zavarba ejtően hiteles; a főszereplő homoszexuálisok: Louis, a meleg zsidó (Franz Gürtelschmied), Prior a meleg protestáns (David Adam Moore), Joe a meleg hivatalnok (Wolfgang Resch), elrettentően mindennapiak. Bármelyikük lehetnénk mindannyian. Hannah-hal, a mormon anyával (Inna Savchenko), mindennap találkozunk, láthatjuk őt, bárhová megyünk. Belize, a férfi ápoló (Tim Severloh) viszonyulása az életfeladatokhoz jól példázza, hogy az emberi lét egyszerre lehetőség a fennköltségre és a kisszerűségre. Minden szereplő alakítása tetszett, de legjobban mégis Roy Cohn, a befolyásos ügyész (Karl Huml Hanah) figurája fogott meg. Talán a karakter aktualitása miatt, de mindenképpen volt szerepe a rám gyakorolt katartikus hatásban a szerepet alakító énekes remek színészi játékának is.

Szünetben, mikor „jegyforrásom” azt kérdezte tőlem, hogy tetszett, amit láttam, én lelkesedtem. Erre ő, hűvösen, azt mondta, látott már jobb rendezésű előadást is. De azt is megjegyezte, hogy örül, hogy nekem szűz füllel/szemmel tetszett a darab, amit ő egyébként imád. Nyújtózkodó sétám közben néztem a szünetelő közönséget. Sok ismert arcot láttam, olyanokat is, akikhez név is tartozik a fejemben. A második részben már jobban figyeltem a rendezésre. Az elsőben lekötött a zene szokatlan hangzásokban gazdagsága, és igénybe vett az is, hogy ne a fordításból, hanem az angol nyelvű interpretációból értsem meg a történéseket. A szünet után már gyakrabban néztem a magyar feliratot, és igyekeztem jobban a játékra és a színpadi hatásokra koncentrálni. Felhőtlenül élveztem. Eötvös azon kevés kortárs zeneszerző közé tartozik, akinek néhány művét már hallgattam CD-n. Az ő kortárs zenei nyelve valahogy megragadja még az én kevéssé iskolázott érzékelésemet is, már csak azért is, mert a zene mellett egyéb akusztikus hatásokkal is él. Ez a fajta teljességre törekvés, amivel világunk totalitásának élményét közelíti, nekem nagyon bejön. Elég mozgalmasak voltak a jelenetek, de nem csak hogy nem kerültek konfliktusba a zenei hatással, hanem kimondottan segítették annak érvényesülését. Korlátozott zenei műveltségem ellenére, (Akkor minek írsz zenemű előadásról kritikát? Mert úgy érzem, meg kell osztanom az élményemet!) folyamatosan élveztem, ahogyan Eötvös olyan látszólag rendetlen, kaleidoszkópos zenei rendszert épít fel, ami úgy vezeti figyelmemet, hogy olykor pillanattá zsugorítja, máskor végtelenbe tágítja az élményt. A hallott zenei- és emberi beszéd-interpretáció jól illusztrálta az idő sűrűségének változékonyságát. Még hallgattam volna tovább, de vége lett. A közönség hosszan és lelkesen ünnepelte az előadást, az előadókat és a színpadon megjelenő, a darabot a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara élén vezénylő Eötvös Pétert. Szomszédom, amikor a darab végén újra megköszöntem neki a lehetőséget, a második résszel kicsit elégedettebbnek tűnt.

Hazafelé, a MÜPA közeli parkolótól agglomerációban lévő otthonomig, szinte néptelen volt az esti város. Az októberhez képest szokatlanul meleg utcákon, szinte akadálytalanul jutottam ki a városból, pedig még nem volt nagyon késő. Az autópályán, annak ellenére, hogy járművem kevesebb mint 1400 köbcentis, hazáig senki nem előzött meg. Angyalok szemétől óvottan suhantam, kihasználva, de nem meghaladva a megengedett sebességet. Nem kapcsoltam be a kocsirádiót, csak az útzajokat hallgattam. Fejem tele volt Eötvös zenéjével.

kiemelt kép forrás: http://www.operaportal.hu/kritikak/item/41306-isten-lel%C3%A9pett