Mielőtt belekezdenék, jelzem, én nem akarok egyetlen „mi”-nek sem része lenni, aki „jön”. És azt rendkívüli módon rühellem, ha más akar. Persze ehhez az is hozzátartozik, hogy „menni” sem akarok, bárhogyan alakulnak a dolgok. Itt vagyok otthon, és ezt senki nem kérdőjelezheti meg, mert ez polgári létem sarokköve. Erre az indulatos bevezetésre szükség volt, hogy bele tudjak fogni a racionális értelmezésbe. A „mi” fogalma egyrészt mozgósító, másrészt elidegenítő, mert szükségszerűen teremti meg az „ők”-et. Az „ők” minden külsődleges identitás alapfeltétele, hiszen sokkal könnyebb megfogalmazni és hangoztatni, kik nem vagyunk, mint azt, kik vagyunk. A választék hatalmas, mert annyi mindenki nem voltunk még. És milyen kevesek voltunk. Azért kell, hogy „jöjjünk”, mert ők vannak ott, ahol mi szeretnénk lenni. Vágyni valamire egyszerűbb, mint valóra váltani. Mást okolni könnyebb, mint próbálkozni. Valódi megmérettetés akkor történik, ha tényleg mi következünk, ha megnyílik előttünk a lehetőség. Azon múlik minden, hogy viselkedünk azokkal, akik előttünk voltak, hogy kirekesztjük-e vagy éppen ellenkezőleg, megtartjuk őket is. Jó lenne, ha mindenki megértené, nem jönni és menni kell, hanem folyamatosan itt lenni és látszani. Ez az igazi jelenlét.