Az eredetileg társas, ősi kínai játék a modern korban egyfajta számítógépes pasziánsszá változott. Lényege, hogy a piramisszerű alakzatban elrendezett mintás köveket párosával felszedjük az asztalról. Csak szabad és összeillő kövek vehetők fel, s ha egyet felveszünk, másikat tehetünk ezzel szabaddá. Cél a száznegyvennégy kő maradéktalan felszedése úgy, hogy az induláskor rejtettek a játék folyamán apránként válnak csak ismertté, ahogy a rajtuk lévő, őket eltakarókat levesszük. Minden motívumból négy darab van, tehát két pár.

Néha sok lépésre előre lehet látni, mi a következő jó lépés. Ilyenkor gördülékeny, sima a játék. Bár könnyen a döntési pozíció bűvkörébe kerülhetünk, és mi akarjuk irányítani a dolgokat, rá kell jönnünk, hogy valójában sosem kell választanunk.
Alapos, türelmes szemlélődés után egyértelmű a következő helyes lépés. Ehhez tekintetünkkel el kell távolodnunk a kőpiramis részleteitől, és kissé távolabbról, egységében rápillantani a kirakóra. Időnk végtelen: játékunk egyetlen aktív szereplője mi vagyunk, s nem valaki ellen játszunk. A kiinduláskor véletlenszerűen elrendezett ötszintes torony ráadásul egy játszmán belül nem is változik. Ha csak és kizárólag az akkor és ott biztosat lépjük meg, és nem akarunk mindenáron bizonytalan jövőbeni lépések felől előre dönteni, nos akkor a madzsong kézen fogva vezet végig a helyes úton a végcélig, a piramis elbontásával keletkező semmibe.

Aztán vannak a rafinált tornyok. Eleve nehezen indulnak, nincsenek benne szép négyesek, amik rögtön adnák magukat. Ahelyett, hogy a biztos lehetőségek egyre táguló terepén haladnál előre, a pálya egyre nehezebb, szűkülő. Érzed ezt, és félelemmel tölt el – vajon elrontottam valahol? Tuti, hogy a helyeset léptem meg? Majd elérkezel a ponthoz, amikor még jóval a játék vége előtt hirtelen csak egyetlen lehetséges lépésed marad látható. Nem tudhatod, mert nem látod, mi rejlik a következő felemelendő kő alatt, lesz-e folytatás, vagy kész, vége, game over. Csak bízhatsz abban, hogy figyelmednek és fókuszodnak köszönhetően a játék nem itt ér véget. Izgulsz, félve kattintgatsz tovább, szorongva a ténytől, hogy mindig csak egy lépésre látsz előre. Nincs meg a látszat biztonságérzet, hogy még jónéhány biztos dobásod van hátra, habár a végkifejletet akkor sem ismered előre. Haladsz, lépegetsz, megtanulod kezelni a látás hiányából eredő bizonytalanságot. Majd egy ponton, egy bizonyos kő felemelése után egy szemvillanás alatt egyértelművé válik, hogy meglesz, hogy el tudsz jutni a játszma legvégére. Újra döntési pozícióba kerülsz, megteheted, hogy ne a játék vigyen téged előre, hanem Te dönthetsz a következő lépésről, sőt megválaszthatod, melyik legyen a legutolsó felemelendő kőpáros.

De Te tudod, hogy ekkorra ennek már semmi, de semmi jelentősége.

Szabó Anikó – Mindene az utazás. Úton lenni – ötven éve éppúgy, mint ma – egy életérzés számára: a megszokott környezetétől való eltávolodás kíváncsisággal fűszerezett izgalma. De jelenti a kilépést is a komfortzónából, ami új tapasztalatokhoz, megélésekhez vezet. Megannyi lehetőség a horizont tágítására, a rácsodálkozásra bonyolultságában is egyszerű világunkra.