a szerző fotója
kiemelt kép: pixabay.com
Nekem az augusztus 20. különleges ünnep, hiszen az ürömi Nagymamám is e napon született. A nyarat nála töltöttük az öcsémmel, a hatvanas évek iskolai szüneteiben. Sokat kellett dolgozni, segíteni, hisz ott volt a háztáji, az állatok és a dolgos mindennapok teendői. Nagymamám örült a segítségnek, én annak, hogy játszva tanulhatok. Anyám gondos tanításai mellé, beléptek Nagymamám és a paraszti életforma tennivalói, többek közt a kenyérsütés.
Élet. Így hívták otthon a búzát és a kenyeret. Különleges, mindenek felett álló helye volt az ételek között. Hamar megtanultam, minden morzsája kincs, eldobni belőle semmit nem szabad. Hát még, amikor először láttam, hogyan készül. Nagyapám lehozta a padlásról a zsákban az előzően már megőrölt búzát, a hófehér lisztet. Nagymama kovászt készített.
– Menj aludni pulyám – simogatta meg fejem – holnap korán kelünk. Pirkadatkor már dagasztjuk a kenyeret. Ha látni akarod, hogy készül, a kakassal ébredni késő lesz!
Késő is lett. Mire felébredtem, Nagymama már hófehér kendővel a fején, szitálja a teknőbe a lisztet. Felgyűrt ingujjal mosolyogva gyúrja egybe a kovászt, a sót, a krumplit és az életet. Kitágult szemekkel ijedten nézem a teknőt.
– Minek ez a sok liszt Nagymama? Ez rengeteg!
– Sok éhes száj jut erre a kenyérre pulya, s a kenyér egy egész hétre lesz!
– Egy hétig? Mi lesz abból egy hét alatt? – Szemem előtt megjelent a bolti kenyér, amit otthon eszünk. Na, ebből én biztos nem eszem a hét végén, nem fogják belém gyűrni, erre esküszöm!
Míg magamban dohogok, Nagymamám már serényen dagaszt. Reng a teknő a kezek súlyától, ahogy püföli, dagonyázza a tésztát. Féltem őt. Egyre szaporábban kapkodja a levegőt, zihál és fújtat. Néha felemeli kezét, figyelmesen öklére néz és dagaszt tovább.
– Ezt miért teszem kislyányom, tudod-e?
– Tudom!- dagadt keblem a büszkeségtől – Anyu tanította már nekem a fánk dagasztásakor. Akkor jó a tészta, ha a tálban van és nem az ujjamon. De Nagymama, hagyja abba, ömlik a víz a homlokáról, még a végén baja lesz. Mit csinálok, ha rosszul lesz itt nekem?
– Ha csöpög a padlás, kész a dagasztás. Tudod, így mondják Szabolcsban, mifelénk. Ha izzad a homlok, már jó a tészta, ezt jelenti.
Lágyan betakarja a tésztát, míg a szakajtókat előveszi. S jön a porciózás. Nézem az öreg, fáradt ujjakat. Hogy tudja mérleg nélkül ilyen pontosan kimérni! Nyolc szakajtó, nyolc egyforma adag. Takarja, bugyolálja a tésztát. Aludni küldi, hadd pihenjen, hadd dagadjon, míg a kemencét előkészíti.
A forró kemencét látva meglepődöm. Mikor kelhetett, tán le sem feküdt szegény Nagymamám, hogy már ez is kész! Míg az izzó hamut kikaparja, magyaráz. Mutatja milyen rőzse, milyen fa kell, hogy jó parázs legyen. Azután jöhet az előkészített a péklapát! Szép sorban veti be egymás után a kenyeret. Elképedek. Hogyan tudja a lágy tésztát úgy belökni, hogy egyben marad? Nem deformálódik el, s mind a nyolc a helyére kerül, pont oda, ahová tenni kell, se jobbra se balra nem kell igazítani. Egy pillanatnak tűnik az egész, gyorsan dolgozik, a kemence nem hűlhet el. Már csukja is az ajtaját, egy csöndes halk fohász, és sülhet a kenyér. Most már csak várni kell. Csalódottan nézek egy külön szakajtóban félretett kisebb tésztát. Kovásznak sok, kenyérnek kevés. Azt hittem az unokáknak készül majd belőle egy pici, formás cipó. De ennek a kis kegyvesztettnek nem jutott hely a forró odúban. Nagymama végre leül. Őszinte ember volt, arcán minden gondolata meglátszott, nem tudott hazudni. Látom rajta, elégedett. Jó munkát végzett. A frissen sülő kenyér árasztja, ontja a mámorító, bódító illatot. A gyomrom már korog. Türelmetlenül várok.
Közben nagyanyám titokzatos mosollyal szalonna kockákat és hagymát kerít elő. Hát ez minek? A kenyér mellé lesz biztosan, gondolom gyanútlanul. Végre tárul a kemence ajtó! A malomkeréknyi kenyerek surrogva huppannak az asztalra egymás után. Nagymama gyorsan, vizezett tenyérrel simítja őket készre. Ezt így kell a kérge miatt, mondja, s már ugrik is. A félretett kiscipó kerek lappá nyúlik a fürge kéz alatt. Ráteszi a lapátra, a tésztára sebesen hullik a szalonna és a hagymakarika, s már nem is látjuk, eltűnik a kemence mélyén.
– Kenyérlángos, reggelire, nektek – mondja magyarázón, s végre kifújja magából a gondot. Szeme végigsiklik a kenyereken. Van már élet, lesz egész hétre, de jó megpihenni! Illatfelhő száll a falu felett, tudatja mindenkivel, kész van Péter Károlyné, Irma néni kenyere.
– Azannya!- hüledezik a tehénpásztor, ki Zsemlye tehenünket tereli ki a falu teheneivel együtt a rétre. Bámulja a frissen kivett kenyérlángost. Nagymama jó szívvel vág neki egy szeletet.
A tehéncsorda hangjára ébrednek a gyerekek. Éhesen várják, hogy a rotyogó lángos hűljön egy kicsit. Pillanatok alatt eltűnik a pirosra sült szalonnával, selymes hagymával beterített tészta. Valaha volt múltjáról már csak a jóllakott, zsírosan vigyorgó gyerekszájak tanúskodnak.
Összejön a család a Nagymamát köszönteni. Kilenc gyereke, feleségek, férjek, unokák. Finom ételektől roskadozik az asztal, de az evéssel várnak, míg apjuk az ünnepi kenyeret megszegi. Nagymama könnyes szemmel adja át Nagyapámnak a hatalmas kenyeret. Az öreg megilletődve, meghatódva veszi át. Az ő munkája is benne van ebben a kenyérben. A búzát, az életet, ő vetette el és ő aratta le. Asszonyával gyűjtötték kévékbe, majd csépelték, s rakták zsákokba az érett búzaszemeket. A molnárhoz is ő vitte el, s hozta végül haza a lisztté őrölt életet. Néma csend borul a társaságra. Nagyapám felveszi a kést, hogy megáldja a kenyeret. Istennek köszöni és a késsel keresztet karcol a kenyér hasára. Szeme könnybe lábad, míg körbejárnak a frissen szelt karéjszeletek. Jut mindenkinek.
– Köszönjük Édes, a kenyeret. – szólt anyjához a legidősebb fiú. Hangja elcsuklik, ahogy az Édest kimondja. Benne van minden hála, tisztelet és szeretet.
Ünnepel az ország. Zene, tánc, nemzeti színű szalaggal átkötött kenyérköltemények. Én csak a csendet hallgatom. Szememet becsukva álmodom magam elé Nagymamám. Ül a tornácon, mosolyog. Összekulcsolt, ráncos, öreg kezében egy kenyérszelet.
Könnyem sóját érzem nyelvemen, ahogy szám harapná Édestől a legfinomabb Életet!
Megjelent az Életmese irodalmi pályázat 2019 kötetében.
Megjelent és méltán jelent meg a kötetben. De ezt eddig is tudtam, nem ez az első amit Irmától olvasok. Ami igazán elvarázsolt, az a múlt lehelete. Azé, amit a “mai kor” gyermekei már aligha ismerhetnek meg. Legalább is kivételes szerencse kell látni dagasztó teknőt, fonott szakajtót, kovászt, parazsas kemencét amibe “vetik” az “életet” és látni azt a megszokott mozdulatot, amivel “édes” keresztet rajzol a kenyérre mielőtt megszegi. És az életből frissen vágott karéjokból, mindig jut minden szájnak. Mondom, szerencse és sok évtized kell mindezt megélni.
Holnap megyek a pékhez friss kenyérért ( egyetlen itt a környéken a Tescon kívül) és persze vágva kérem. Nézem, ahogy behelyezi a gépbe, bekapcsolja, egy pillanat csak, és a felszeletelt veknit becsúsztatja egy zacsiba. Fizetek.
Köszönöm e kedves sorokat Bojár Cassino! Bizony, már a képen látható dédunoka sem látta az őt átölelő kezeket dagasztani. De még hallhatta a történeteit, melyből kirajzolódott a régi életforma, mindennapos nehézsége és öröme. Már én is a boltból hozom a kenyeret, a pékség illata még mindig elbűvöl, bár a kenyér értéke a mai világban sajnos megváltozott. Szolnoki Irma
Nemcsak a nagyapa szëme sarka lëtt könnyes akkor. A mostani, érző lelkű olvasóé es. “Quo, quo scelesti ruitis?” (Horatius). Igen, hová rohanunk mi, bűnös nemzedék? Nagyon elszaladtunk. Merre es? A kényelëm, a természetën győzelëm — a dinoszauruszok útján…
(Én hajdan Bözsi néni kënyere címmel írtam mëg emlékeimet a kënyér sütéséről a Szabad Föld részére. Az a cikk nem lëtt ennyire ízës…)
Köszönöm Péter kedves szavaidat. Ez a nagy rohanás engem is aggaszt, ezért jó megállni néha és megtisztelni a múlt emlékeit.
Szolnoki Irma