illusztrációk: pixabay.com

Családomban mindig fontos volt a természet szeretete. A természetközeli élet a nagy- és dédszülők kertjére is igaz volt. A gondozott kerekágyás, és a kertkapu közti keskeny telekrészen ültetett gyümölcsfák mellett a vadon termő növényzet az idő múlásával madárbarát kertté változott. Az ide beröppenő, fészkelő és inni járó madarakat nagyapám és testvérei lelkes örömmel figyelték meg, sőt a kipottyant, magukra maradt fiókákat etették-nevelték. Bár én sosem lettem olyan gondos ismerője, megfigyelője a madaraknak, mint az ősök, de gyerekkoromból nekem is maradt hozzájuk kapcsolódó élményem. András nagybátyám rendszeresen utánozta a rigók füttyét, hol fütyülve, hol énekelve, sőt még zongorán is leképezte a dallamokat. Én viszont azt figyeltem meg gyerekként, hogy a rigók nem csak az emberi fül számára kellemes dallamokat trilláznak, hanem kellemetlen, idegesen cserregő hangot is ki tudnak adni. Rögtön tudtam, hogy ezt a rigók félelemből csinálják, bár kezdetben azt hittem, hogy én vagyok az, akitől félnek. Azután rájöttem, hogy nem az ember, akitől tartanak, hanem a ragadozóktól, főleg a rájuk és fiókáikra vadászó macskáktól. Egy alkalommal, amikor meghallottam a kertben a rigók cserregő figyelmeztetését, észrevettem, hogy a bokrok között lassan, a földhöz közel lapulva egy macska sompolyog. Amikor a macskát elkergettem, kis idő múltával a madarak elhallgattak. Ezt a megfigyelést többször is megismételtem. Rájöttem, hogy a rigók figyelmeztetése nem csak fajtársaiknak, hanem minden élőlénynek szól, akire a ragadozó veszélyt jelenthet. Sőt, sokszor hívó funkciója is van a jelzésnek, melyre összegyűlnek a környékbeli rigók, és egységesen támadnak rá a betolakodóra, hogy azt elűzzék.

A folytatás olvasható az Irka 10 jubileumi kiadás c. antológiában.

A kötet megvásárolható a Gödöllői Városi Könyvtár regisztrációján.

Ára: 2 000 Ft