Most, ahogy megmosom a kezem, túl hangosnak érzem a csapból folyó vízsugarat. Elveszek a hangjában, már nem a fürdőszobában vagyok, hanem egy vízesés közvetlen közelében. Szúrnak a bőrömre hulló vízcseppek, mégse leszek vizes. Átsétálok a víz falán. Az esőfüggöny túloldalán egy jégfalat találok, elsőre tükörüvegnek tűnne, de sugárzik belőle a hideg (és az élet hiánya). Tudom, nem fogy a jég, mégis olvad. Csupasz a tükörképem, pedig van rajtam ruha. Testem hibáit semmi sem takarja, mégis az emberi harmónia és egység a szembetűnőbb. Vérem súrlódásának a hangja felerősödik az ereim falán, a rekeszizmomban felszabadul az ATP energiája. A jégfalon egy papucsállatka pihen, ő az egyetlen élőlény itt rajtam kívül. Elkezdem hallani, majd érezni az egysejtű lüktető űröcskéjének működését. Várom, hogy a kis csillag alakú sejtalkotó összegyűjtse az állatban megrekedt vizet és kilökje magából, ezzel megakadályozva a felrobbanását. Már csak erre az egy sejtre koncentrálok, kizárom a vízfüggöny és a vérem zúgását, az olvadó jég szagát, csak a sejthártyán belüli tér van előttem, csak az számít. Órákig, vagy másodpercekig figyelem a sejtet minden érzékszervemmel, amikor elkezd egyre vörösesebbé válni. Körbenézek, és minden a piros sötétebb árnyalataiban tündököl,  félelmetesen hat. Kizökkenek ábrándozásomból – féltem, hogy erre már sosem leszek képes – a hosszú és erős vízsugártól a sebem felszakadt, és vérzik. Elzárom a csapot, és miközben kimegyek az ajtón, hogy bekötözzem a kezemet, meglátom a tükörben az orromat – olyan piros, mintha épp most jöttem volna be a hideg utcáról.

Papp Csanád egy álmodozó, aki akarata ellenére már kezd felnőni. Imádja a (rajz)filmeket.  Szabadidejében olvas, ír vagy zenét hallgat, miközben kézműveskedik.