Rám néz egy kisgyerek.

Szemében még a születés előtti idők köde, a mindentudás bölcsessége, amit még nem kezdett ki a mindent akarás.

Aztán lassan kezd belenőni ebbe a világba. Először híveket szerez, majd hódít és leigáz.

Hatalmas erővel jött erre a világra: a szeretettel. Megtérít mindenkit a jóság, a bizalom, a boldogság, ami sugárzik belőle.

Adni akar a világnak: mosolyt, ölelést, jövőt, reményt. Még nincs benne számítás, hogy ezért cserébe kér is: feltétlen megadást, alázatot, örök szolgálatot.

És míg van mit adnia, addig boldogan szolgálja mindenki. Hívei egyre sokasodnak, hisz benne látják eljönni azt, aki majd megvalósítja álmaikat. Akiből még lehet az, amivé ők maguk szerettek volna válni.

Ezekbe az álmokba pólyázzák, ezekről énekelnek neki, ezekre tanítják. Ezt várják tőle vissza.

Hisznek benne, és ameddig ez a hit öleli körül, addig ő a megváltó. Ő fogja meggyógyítani a sebeket, ő támaszt fel halottakat, ő vezet a Mennyország kapujáig.

Százhétmilliárd megváltó született már erre a világra.

És mégsem volt elég. Mindannyiuknak elengedték a hívek a kezét, olyan utakra kényszerítették őket, amit nem maguk választottak.

Nem adni akartak nekik, csak követeltek tőlük. Megtörték, fenyítették, megalázták őket, hogy beterelhessék őket a nyájba. Aki kilógott a sorból, azt kiközösítették. Ha mégis ragaszkodtak a megváltás útjához, a szemükbe nevettek: minek az nekünk? Mi ezen a világon megvagyunk megváltás nélkül is.

Így aztán mind a százhétmilliárd gyerekben meghalt a Megváltó.

Nem hagytuk őket, hogy belenőjenek a sorsba, ami kiválasztotta őket; hogy megváltsanak bennünket, vagy legalább önmagukat.