„Idő, állj meg egy pillanatra,
s ti, suhanó percek, várjatok” (Goethe)

Elrohant velünk tíz év. Fájdalmas szembesülni a rohan az idő igazságával, és belegondolni, hogy 2014. augusztusában, szinte napra pontosan az ideivel, nyaraltunk együtt először. Azt szokták mondani, hogy az a legjobb olvasmány, amit nem lehet letenni. Így jártam az Irka táborok tudósításaival. Miközben összeállítottam a tíz év anyagát, beleolvastam, javítgattam, teljesen hatása alá kerültem, nem bírtam abbahagyni az olvasását. Rám zúdultak az emlékek, éreztem az Ilonával közösen készített Mojito menta ízét, láttam lórit, a főszakácsot hagymát pucolni, és Mártát, ahogy süti az isteni bundás kenyeret reggelire. Nem szégyellem bevallani, megkönnyeztem a fotókon látva Katit, lórit és Pétert, akik már nincsenek közöttünk. Felröhögtem a feladatok láttán, aminek zömét már elfelejtettem, de most a beszámolók alapján érdekes volt felidézni. Az biztos, hogy a legérdekesebb, a Hitler-bajuszos, fehér, Leninfej szobor örökre beleívódott a retinánkba. Akkor bebizonyítottuk Csukás István mondását, miszerint bármiről lehet verset írni, nekünk még erről is sikerült.

Az idei, jubileumi táborozásra, augusztus 16-18-ig, már többedszerre Mátrakeresztesen, Béla nyaralójában gyűltünk össze. Ki-ki kedvére, ottalvással, vagy ahogy én jöttem, csak egy napra. A helyszín mit sem változott az évek során, a tornác horgolt angyalkái, bár sokat veszítettek üde fehérségükből, beleillettek a nosztalgikus hangulat megálltidő érzésébe.

Az ottalvók komótos reggelije után Magdival kezdődött az írói program. Borsik Miklós (1986) kortárs költő műveit olyan élvezettel tárta elénk, hogy már várom, hogy a nyári szünet után a könyvtárból megkaparinthassam az említett Átoknaptár (2020) és Futárlíra (2024) köteteket. Ezek mellett megemlítendő a Turista és zarándok címmel megjelent Kemény István munkásságát összefoglaló kiadvány, ami a JAK füzetek 200. darabjaként látott napvilágot Borsik és társai szerkesztésében. Magdi vicces világlátásnak nevezte a bemutatott verseket. Külön érdekesség, hogy az Átoknaplóban cím nélküli, számozott művek szerepelnek. Spiró György nagyon találóan úgy fogalmaz a könyvhöz írt ajánlójában, hogy a versek egy tudat „cikkanásai”, a Futárlírát egyszerre tartja „totál realistának és teljesen elvontnak”. Olyan érzésünk van, mintha a gondolatok állandóan kézben akarnák tartani az irányítást az úton levés állapotában észlelt, hiperrealista jelenségek fölött, amelyek így is képesek egyik pillanatról a másikra megakasztani az elme működését. Magdi ráhangolódásul pár verset fel is olvasott Eszter közreműködésével.

„Választunk egy beszédmódot, egy módszert, de nem érezzük, hogy ez a megtalált beszédmód, módszer lenne, talán mi is olyasmit mondanánk, ami a tárgyunk összes pozitív tulajdonságát magán viseli, ugyanakkor nem vers, hanem értelmező magyarázat” – így fogalmaz Borsik Miklós egy 2018-as kerekasztalbeszélgetés során, arra utalva, hogy a „sajátos figyelmet kérő szövegek” esetében a keresésnek kell szentelnünk magunk.

Magdi a versekhez hasonló hangulatot egy argentin írónő, Samanta Schweblin: A madárevő c. kötet novelláiban érzett. Az írónő hétköznapi keretek közé helyezve állít fókuszba teljesen mindennapos szituációkat, melyek egyúttal súlyos problémákat is boncolgatnak. Egy-egy novellát olvasva bizonyos pontig azt gondolja az ember, hogy egészen átlagos dologról szól, aztán hirtelen megjelenik benne valami, ami a valóságból kitaszítja az egész történetet, és egy sajátságos világba repíti. (moly.hu)

Borsikot pályatársa, Dunajcsik Mátyás 2015-ben a következőképpen jellemezte: „ő az a halkszavú, végtelenül figyelmes irodalmár, aki sokszor egészen addig nem tűnik ki a felolvasóestek és kritikai beszélgetések közönségéből, amíg el nem kezd beszélni, és pontos megfigyeléseivel, értő kommentárjaival helyre nem teszi a dolgokat. Vagy pont kimozdítja őket a helyükről.

A legérdekesebb verseket többször is felolvastattuk, hogy megértsük, végül megállapítottuk, hogy elég a hangulat, nem kell mindent megérteni. Íme az egyik a Futárlíra kötetből.  

Beszorultam két nyugalom közé

Hogy a világ nyüzsgés, azt ismételgeti a város
és az erdő, csak a fák között több a csend.
Vagy akkor jártam ott, amikor hazudozott
az ösvény, a lomb, a kéreg. Minden állat elbújt.
Futottam. Beszorultam két nyugalom közé,
helyben jártam, aztán a kalimpálás véget ért,
a béke körbevett. Véletlenül láttam
semminek. Összekevertem a békét
a semmivel, bocsánat. Hogy a világ nyüzsgés,
amiatt is elnézést kérek, ilyet nem állított
az ösvény, a lomb, a kéreg, amikor minden állat
elbújt. Futottam. Azt hittem, szétbarmolhatok
egy kupac szótagot: falevelek voltak.
Látszott a mező, rémisztgetett. Hogy a szálai
mennyibe fájnak, nem világos, ahogy az sem,
hogyan fizetek. A harkálycsőrpergésben
a tranzakciós költség némán vándorolt.
Közben tárt karok vártak, persze,
kifordult gyökerek gesztusaiban a majomszeretet.

A másik gyöngyszem az Átoknaplóból (50. oldal)

XII.

Jól érzi magát bőrében a ránc,
ahogy uralkodik az arcon.
Vetélkedik a kivilágított
pogácsák barázdáival.
A kalácsok előtt toporogsz,
kilépve a buszmeleg szélből,
a lábszárad fonta be. Hallgasd
végig a kezedben csörgő aprót.
A csarnok zajait utánozzák
az emberek, de többnyire túl
lassúak. Túl nehezek. Ott, a fal
mellett viszont megtalálod
a legkönnyebbiket. Ahol
nappali álmában pléddé
változik egy hajléktalan.

A feladat adta magát, a Borsik stílusú versek jelenleg még születőben, de a fent említett Leninfej óta biztos vagyok benne, hogy nemsokára remekműveket olvashatunk. Ennyi tömény líra után nem csoda, hogy elpilledtünk. Jólesett kicsit elvonulni és a Panninak készített meglepetés fotókönyvet dedikálni.

Béla, mint mindig, újfent remekelt az ebéddel, mutatom a jóllakott társaságot az asztal mindkét végéről fotózva.

S eljött az ebéd fénypontja, az ünnepi, csokis-málnás torta, tetején meringue habcsókokkal és tíz kicsi gyertyával. Az almákba szúrt tűzijátékkal Julika kedveskedett. Panni meghatottan, úgy láttam könnyezve fogadta a kettős köszöntést, hiszen a tábor jubileumán kívül neki is születésnapja volt aug. 12-én. A fotók önmagukért beszélnek.

A torta tömény csokija buján omlott szét ízlelőbimbóinkon, a málna friss gyümölcsössége remekül kompenzálta édességét, s a habcsók csillagjaival nemcsak látványában, de ízében is tökéletes harmóniát alkottak.

A szakmai program mindezek után nem igazán hiányzott, de hősiesen figyeltünk Pannira, aki az erotikus irodalom rejtelmeibe próbált bevezetni. Murakami és a kortárs magyarok, Bartis Attila, Krusowszky regényeiből felolvasott részletek alapján próbáltunk ráhangolódni a várható feladatra, ami természetesen egy erotikus jelenet megírása volt. Már önmagában ez sem könnyű úgy, hogy ne legyen vulgáris vagy pornográf, de ezt még Panni megfejelte pár ételfotó hozzáadásával. Lóri elégedetten bólogatott ránk mindezeket látva, ebben biztos vagyok. Fél óra gondolkodás után, vért izzadva megszültem egy több sornyi terjedelmű, már-már Krasznahorkai mondatot, amit nem most, hanem majd a többiekével együtt teszek közkinccsé. Mutatok két ínycsiklandó ételt, az enyém a steak lett.

A fotókönyvbe egy német költőtől idéztem: Ne szomorkodj, hogy elmúlt. Örülj, hogy megtörtént! (Ludwig Jacowoski). Remélem, még sok-sok évet tudunk ugyanilyen vidáman együtt táborozni, mint amilyenre az idei sikeredett Mátrakeresztesen. Köszönet a vendéglátónak és a résztvevőknek, hogy a tizediket méltóképpen megünnepelhettük együtt tizenhárman. Jövőre veletek ugyanitt! (vagy máshol).