Szia Ilona!

Reggelente már úgy kelek fel, hogy jaj, de jó, mindjárt olvashatom tovább az írásaidat. Csodálkoztam Panni tanácsán, hogy először azt döntsem el, melyik publikálható. Hogy jövök én ahhoz, hogy kihagyjak bármit is – gondoltam, hiszen te megérdemled, hogy mindent egyben lásson az utókor. Ahogy egyre jobban haladok, már látom, hogy ez nincs így. Vannak vázlatos, befejezetlen történetek, és vannak olyanok, melyek nekem csak részben tetszenek. Az írás kényszer – írod, ez így igaz, nekem jelenleg az olvasás, rendszerezés is azzá vált. Bármi mást csinálok, úgy érzem, elveszem az időt tőled. Ne hülyéskedj Zsuzsa – mondanád most, hiszen nincs határidő, valamikor egyszer elkészül ez is.

Azt érzem a sors legnagyobb kegyetlenségének, hogy nem te szerkesztetted meg, és a Lépcsők c. regényedet sem adtad ki. A többi, négy befejezetlenről nem is beszélve. Most mit tegyünk velük? A művészetben az egy jó dolog, hogy szubjektív, így is jó – úgy is jó. Az Örökség regényed végén vázlatként olvashatóak a karakterek sorsa, de nem gondolnám helyesnek, hogy valaki folytassa. Pedig erre is van példa, kapásból tudom, hogy egy angol írónő, Julia Barrett megírta Jane Austen: Értelem és Érzelem c. regényének folytatását, A harmadik nővér címmel. Az Önteltség és önámítás-ban pedig tovább görgette Austen leghíresebb szerelmi szálát is. Te már biztos tudod melyikre gondolok, igen, Darcy és Lizzy történetére, a Büszkeség és balítéletből. Sose beszéltünk arról, hogy szeretnél-e egy Ilona összest, vagy az antológiákban, újságokban, blogban elérhetőeket elegendőnek tartod. Az alábbi egyperces elsőre nem tetszett, nem is tudom miért vettem elő újra. Talán azért, hogy megszeressem, és már látom a hátsó könyvborítón, ha rábólintasz. Zsuzsa

A bennem lakó gyermek

Sajnos leginkább akkor bújik elő, amikor duzzog valamiért. Rendre-, vagy elutasították. Akkor könnyes szemmel, telve önsajnálattal, fogja a kisszékét, és beül háttal a sarokba. Felmond a világnak. Várja, hogy kiengeszteljék. Na, azt ugyan várhatja… A világ nem olyan. Abban következetes, hogy nem akarja őt. Másban meg bezzeg, minden nap változtatja a véleményét! Ezt az okosnak levést, ezt kéne valahogy megtanulni, gondolja, mikor a képzelt kukoricaszemek nagyon kezdik már bökni a térdét. Vagy a nagyon is valóságos pofonoktól ég az arca. De hát ilyen a világ, nem arról híres, hogy gyöngéden simogat! A gyereknek, persze, váltig mondhatod… Ő még nem ért, csak érez. Azt érzi, hogy őt nem szeretik. És hát nem ehhez van szokva: ő az édes, aranyos, okos kisgyerek, akit igenis mindenkinek babusgatnia kell! Ha nem ezt kapja, nem benne van a hiba, hanem a világban. Sajnálom őt. Sokszor gondoltam már arra, hogy felnevelem. De az a baj, hogy akkor a duzzogó, síró kisgyerekkel együtt elveszítem azt a másikat is, aki visszamosolyog minden mosolyt, ujjong minden apró kis ajándéknak. Aki azt hiszi, hogy ő csinálja a szivárványt, hogy minden tavasszal kihajt, mint a fű, az első meleg eső után. Aki macska a macskák között, törpe, vagy éppen óriás a törpék, vagy óriások között. De mindenekelőtt: gyerek a gyerekek között, és ettől mindig önmaga tud maradni.