(Illusztráció: Fodor Katalin)
– Jogom van élni – mondta ki csendesen, és belenézett a kapucnis alak tekintetébe, aki még mindig belé kapaszkodott.
Az arcát, melyet eddig a kapucni eltakart, most bevilágította a fény. Csalódás és félelem tükröződött rajta, és még valami más. Valami erő, törekvés. A szorítás elernyedt.
– Értékes vagy – mondta Inara az alaknak és ezzel együtt magának is.
A fény betöltötte a köztük lévő teret. A kapucni lecsúszott a lány fejéről, hosszú haját meglebbentette a szél. Zöld szeme megtelt csodával és várakozón kutatta Inara arcát, hogy megtudhassa, mi vár rá a jövőben. Mosolygott, szája sarkában megjelent egy apró gödör, ami Inarát is mosolygásra késztette.
– Boldog vagyok – ölelte át, tudva, hogy ez a legfontosabb, amire a másiknak szüksége lehet. A reményre. Hogy bármi lehetséges.
Egy gyermek gagyogását sodorta felé a szél, mire Inara kinyitotta a szemét.
A novella folytatását az Álarcaink, jubileumi Irka kötetben találjátok. A kötet megvásárolható és kikölcsönözhető a gödöllői városi könyvtárban.
Oláh Anikó
Vajon milyen álarcot vegyek fel most előtted? Legyek egy erős független nő, vagy egy kedves feleség, esetleg egy jó anya? Bármelyiket is választanám, mostanra rájöttem, hogy igazából mind a részemmé vált. Mert néha ez a legnehezebb, elfogadni azt, akivé válunk az idő folyamán, és pont az idő az, ami tanít minket és rávilágít, hogy nem maradhatunk ugyanolyanok, mint régen voltunk. Ez fogalmazódott meg bennem mikor megírtam a novellámat. Mindannyian fejlődünk úgy, ahogy az nekünk a legjobb.