Bizonyára minden családban megvan az a szituáció, amikor egy-egy összejövetelen, ünnepek alkalmából sztorizni kezdenek az öregek, és felemlegetik utódaiknak az unalomig ismert történeteket a nagyapáról, dédnagymamáról. Bizonyára minden családban lóg is a falon egy régi fénykép ezekről az ismeretlen ősökről, fekete-fehér fotó, melyen legjobb ruhájában bámul mindenki mereven a kamerába. És bizonyára akad minden családban a szekrények mélyén néhány nipp a nagymamától, egy-két megsárgult papíros, emlék, bizonyítvány, valami tárgy, ami bizonyítja, hogy itt járt ezen a földön.

A halaknak nincs lábuk elbeszélői stílusa éppen ilyen hullámzású, mint ezek a családi összejövetelek, amikor beszélgetés közben felmerül az emlékezet mélyéről egy-egy régi történet a nagymamáról, aki meztelen volt a ruha alatt, a nagypapáról, akinek ökölbe szorított keze egy vers volt, a nagynéniről, akit a nyaraláson gázolt halálra a kocsi, és ezekből a repetitív narrációkból épül fel az adott család közös múltja, jelene, személyisége. Ezek azok a történetek, melyeket folyton ismételni kell, hogy ne merüljön alá az emlékezet kútjába.

Régi adósságom Jon Kalman Stefansson regényének elolvasása, az egyetlen napba sűrített felnövésregény, családtörténet, szociográfia Izlandról. Nem is baj, hogy az író, akárcsak egy sztorizgató családtag időről-időre megismétli a szereplők legemlékezetesebb pillanatait, mert a kicsit szerteágazó történetben, és a sok idegen név között így nem tévedek el. Persze megzavar az elbeszélő kiléte, egy ideig találgatom, mi lesz majd a találkájukból, ki lehet-ő, aztán valahol a felénél feladom, elfogadom, hogy ez a főhős alteregója, egy objektív hang, aki kissé tárgyilagosan mesél Ariról, vagy talán éppen Ari magyarázza közben magának a történteket a megértés végett. Hiszen egyszer minden ember életében elérkezik a pillanat, amikor megáll és elgondolkozik azon, hogyan is jutottam én erre a helyre, ahol vagyok? Ki ez itt mellettem az ágyban, ki ez itt szemben a tükörben, kik szólítanak engem apának, vagy anyának, melyik ősöm melyik döntésének köszönhető, hogy itt állok éppen ezen a helyen, és fogalmam sincs ki vagyok, mit szalasztottam el, minek kellett volna máshogy történnie?

Fontos kérdések ezek, melyekre választ kell adnia mindenkinek egyszer. Ari története is valahonnan innen indul, egy ilyen pillanatból, ami megváltoztat mindent. El kell mesélnie a dolgokat, hiszen ha nem mesélné el, mi maradna az emberekből? Megsárgult papír a szekrény alján, kidobásra ítélt fotó. És senki nem tudná elmondani azt a fontos dolgot, hogy „az a legfájdalmasabb, ha valaki nem szeretett eleget”…

www.istokanna.hu