Késő délutánba fordult az idő. Az Őszirózsa Otthon nővérei a közelgő vacsorához készülődtek. Evőeszközök csörömpölése, tányérok tompa koccanása hallatszott odabentről. A lemenő nap fényei mézarany színnel ragyogták be az étkezőhöz tartozó teraszt, ahol Emi néni kifejezéstelen arccal üldögélt egy régi karosszékben. Reszketeg mozdulatokkal húzta összébb magán elnyűtt, kockás plédjét. Ezernyi ránc fogságában vergődő, fénytelen tekintete a semmibe révedt, és leginkább csak az unalom lassan szétfolyó, mindent beborító, néma áradását érzékelte. De lelke mélyén mintha mégis várt volna valamire. Olyasmire, ami végre megdobogtatja megfáradt, kiüresedett szívét.

Miközben takarója redőit simitgatta, s lassan behunyta szemét, érezte, hogy a meg-meglibbenő szél játékosan borzolja liliomfehér haját. Pontosan úgy, mint amikor régen, még fiatalasszony korában, egy júniusi vasárnap a Tisza-parton voltak a gyerekekkel. Míg a félmeztelen kicsik egy földig hajló, árnyas fűz tövében játszadoztak, ő férjével egy kidőlt fa törzsén üldögélt. Jó ideje figyelték, ahogy a kérészek a násztánc tovaillanó mozdulatait járják a napfényben csillogó víztükör fölött.

– Micsoda badarság! – mondta Emi. Mert tényleg ostobaságnak tartotta, hogy a világban ilyen hiábavaló teremtések is léteznek. – Ezért a néhány mihaszna óráért aztán igazán kár a világra jönni! – vetette oda férjének flegmán, majd mélyen beleszippantott cigarettájába, s tovább bámulta a víz fölött táncoló rovarokat. Közben arra gondolt, hogy bezzeg az ő életében mennyi fontos feladat van! Milyen végeláthatatlanul sok teendője akad mindig! Sokszor alig győzi idővel, energiával, s nem egyszer éjfél is elmúlik, hogy holtfáradtan zuhan az ágyba, csalódottan szuszogó-hortyogó párja mellé. Most meg itt ül a parton, és csak a drága idejét vesztegeti! Mennyi hasznos dolgot tehetne e pár óra alatt is…

Megfogadta, hogy legközelebb biztos nem tölti ilyen léhasággal a hétvégét.

Egy újabb borzongató fuvallat visszacsalogatta az idős asszonyt a valóságba. Vissza a teraszra, ahol csak üldögélt hosszú órák óta. Hirtelen azt érezte, hogy lelke rejtett zugában könyörtelen kérdőjelek ébredeznek. E pillanatban úgy tűnt, mintha egész addigi élete, örökös rohanása, pótolhatatlannak hitt tevékenysége egyetlen célt szolgált volna: ne kelljen szembenézni nyomasztó kérdéseivel, legfőképp önmagával. Most mélyen belészántott a felismerés fájdalmas kínja, hogy kilencven felé közeledve fogalma sincs, ki is ő valójában.

Mintha mindig mások irányították volna. Főként férje, Jóska, aki – Isten nyugosztalja – olyan ember volt, hogy goromba megjegyzéseivel naponta többször is útbaigazította őt, hogy mit is kéne tenni, és hát legfőképp, hogyan. Mert természetesen az sem volt mindegy. Mindig, mindenben talált valami kivetnivalót. Ő meg – zsörtölődések közepette – szót fogadott urának.

Mi mást is tehetett volna? Anyjától is ezt látta.

Annyi aprócska örömöt azért talált a dologban, hogy munkahelyén vagy épp a fodrásznál, egy-egy bizalmas pillanatban, remekül el lehetett panaszolni az életnek ezt a nőkre mért, gyötrelmes igazságtalanságát. Csak nagy ritkán támadt az a nyugtalanító érzése, mintha ez lenne az egészben az élvezet: a panaszkodás keserédes pillanatai, melyben jóleső érzéssel zsebelhette be a sorstársak együttérző pillantásait. De ezt a kósza gondolatot mindig hamar elhessegette magától.

Innen, az évek távlatából nézve most egészen hiábavalónak tűnt addigi élete, s ahogyan behunyt szemmel üldögélt, néhány pillanatra maga elé képzelte a jövőt is: saját temetését.

A dióbarna koporsót, melyen majd aranyszínű, cirkalmas betűk adják a gyászolók tudtára: Kékessy Emma, élt 87 évet – de valójában csak pár órát.

– Nem, az lehetetlen! – hallotta saját elhaló hangját. – Hisz azért kár volt világra jönni!

Tudta, érezte, hogy kell valami, ami képes értelmet adni az életnek, ami erővel tölti el az embert. Eszébe jutott, hogy egészen fiatalon, még ábrándozó kamaszlányként, hirtelen ötlettől vezérelve festeni kezdett. Most, ennyi évtized után, újból tisztán látta maga előtt a kékeslilában pompázó, levendulavirágokkal tarkított lankás dombokat, és látta a vásznat, melyen egyre inkább megelevenedett a kép. Akkor úgy érezte, mindenestől beleveszett a festés mámorába, és magába az időbe is. Nem tudta, hány óra telhetett el így, nem érzett szomjúságot, éhséget, sem fáradtságot, csak az alkotásnak valami egészen önfeledt teljességét. Keze szinte magától suhant a vászon felett, és amikor úgy találta, hogy elkészült, maga is meglepődött a kép láttán. A táj különösen életteli, lüktető mását pillantotta meg.

– Ez az! Igen! Festeni fogok! Úgy, mint akkor rég… – mondta szokatlanul elszánt hangon, s reszkető kézzel nyúlt a nővérhívó után.

Akkor örömében – utoljára – nagyot dobbant a szíve.