A gyermekkor eseményei meghatározzák a felnőtté válásunk folyamatát, és egy életen át elkísérnek. A jóra szívesen emlékezünk, míg a rosszat igyekszünk mélyre temetni. Klári már nagymama, és amikor az unokáit nézi, sokszor önmagát látja bennük. Azt a kislányt, aki gyermeki naivsággal hitte a felnőttek minden szavát.

Pár évvel a második világháború pusztításai után az ország még romokban hevert. Az emberek szegények voltak, a boltokban alig volt áru, de reményben és szeretetben nem volt hiány a családoknál. Klári legszebb karácsonyi élménye is ebből a vészterhes időből származik, 1949-ből. Szeretett babázni, és a csutka babája mellé egy igazi porcelánfejű babára vágyott. Olyanra, amilyet nyáron a falujuk utcáján egy pesti kislánynál látott. Kívánságát már december elején megírta Jézuskának, levelében azt is megígérte, mindig szófogadó, jó kislány lesz.

Szorgalmasan tanult, segített Anyukájának, még a frissen hullott havat is elseperte az utcán. A takarításból is kivette a részét, mert nagyon akarta azt a babát. Lassan teltek a napok, ő egyre jobban izgult, vajon valóra válik-e álma, megkapja-e a porcelánfejű babát?

Elérkezett december 24-e. Ebéd után nővérével a Nagyapa szobájába kellett mennie, aki boldogan mesélt saját gyermekkora karácsonyairól. Arról, hogy akkor még nem volt karácsonyfa, de a szenteste hangulata így is csodálatos volt. A család ünneplőbe öltözött, megvacsorázott, a gyerekek egy-egy piros almát is kaptak, majd templomba mentek. Az éjféli misén együtt énekelték a Mennyből az angyalt, mert megszületett a Megváltó, a kis Jézus. Karácsonyfát csak felnőtt korában a nagy háború után látott, ami piros almával és arany dióval volt feldíszítve, és sok-sok gyertya égett rajta.

– Nem volt karácsonyfa? – méltatlankodott Klári, aki igyekezett odafigyelni a Nagypapa meséjére, de gondolatai sokszor elkalandoztak, viszont ezen nagyon meglepődött.

– Nem. Csak a háború után járt erre a Jézuska, és talán azért hozta a karácsonyfákat, hogy az embereket megjutalmazza, lelkükbe egy kis meleget gyújtson és elfeledtesse velük a sok szenvedést – mondta Nagyapa, miközben megsimogatta Klári fejét, akinek a gondolatait már ismét a baba miatti izgatottság töltötte be.

– Mi lesz, ha mégsem kapom meg? Biztosan sok kislány kért babát, és ha a Jézuskának nincs annyi? Vagy ha véletlenül máshova viszi? Talán úgy látta, nem érdemlem meg? – Aggodalmaskodott magában, de erre még gondolni sem akart, mert hiszen nagyon igyekezett. – Az iskolában még az uzsonnámat is megosztottam Katival, mert neki nem csomagoltak. Ezt látnia kellett a Jézuskának!

Már besötétedett, amikor Anyukája belépett a szobába, és vacsorázni hívta őket. Az ünneplő ruhájuk a konyhában levő szék karfájára volt készítve, hogy fürdés után felvehessék.

– A Jézuskát csak tisztán, szép ruhába öltözve lehet várni – mondta Anyukája.

Mikor végeztek a tisztálkodással, Klári is felvette az ünneplő ruháját, majd asztalhoz ültek.

– Gyerekek, most már ne nézzetek a nagyszoba ajtajára, mert ha a Jézuska éppen odabent van, akkor elejti a karácsonyfát és az ajándékokat, és összetörnek – hívta fel a figyelmet Apuka, aki mindig mindent tudott.

Klári erre úgy összeszorította a szemét, hogy szinte fájt, de a porcelánfejű babáért ezt is megtette, nehogy összetörjön, ha már itt van a szomszéd szobában. A vacsora alatt csak a tányérját nézte, melyben az illatozó töltött káposzta várta, hogy elfogyassza. Csak úgy tömte magába, szeretett volna mielőbb végezni vele, és hallani azt a bizonyos csengetést, amikor már be lehet menni a szobába. De még hátra volt a diós és mákos bejgli. Máskor két darabot is megevett belőlük, de most egyet is alig tudott elfogyasztani. Csak nyelte, nyelte, az ízét, amit máskor úgy szeretett, most nem is érezte.

– Kimegyek megnézni, merre járhat a Jézuska – jelentette be Apukája a vacsora végén, és felállt a székéről.

Klári fülelt, hátha hall valami szárnysuhogást, mert akkor már közel lehetnek az angyalok, akik a Jézuskának segítenek. Amikor zajt hallott a szobából, még a levegőt is visszatartotta, szemét görcsösen összeszorította, szíve egyre hevesebben dobogott. Az izgalomtól alig vette észre Apukáját, aki visszajött.

– Gyertek gyorsan, mert látom a Jézuska szánkóját az égen! – harsogta erőteljes hangján.

Klári felpattant a székről, szinte repült ki a folyosóra.

– Oda nézzetek! – mutatott fel az égre. – Ott van a szánkó, tele ajándékkal. Négy szarvas húzza, patájuk szikrázik a csillagokon, az angyalok meg körülötte repkednek.

– Hol van? Nem látom! – riadozott Klári.

– Most repültek át a házunk tetején – mutatta kezével az Apja –, biztosan azért nem láttad, mert nagyon sebesen haladtak. Azt hiszem, most voltak nálunk! Menjünk, nézzünk be a szobába!

Klári szomorú volt, amiért nem látta azt az égi szánkót, de sietős léptekkel indult a szoba felé. Ekkor hallotta meg a csengő hangját is, Anyukája pedig elővette a nagyszoba kulcsát, megfordította a zárban, és szélesre tárta az ajtót.

Klári egy pillanatra megtorpant, majd a fény felé indult. A szoba sarkában meglátta a karácsonyfát, mely az égő gyertyák fényében csillogott. A fa alatt szemével kereste a porcelánfejű babát, de sehol sem látta. Elszomorodott, már majdnem sírt, amikor Anyukája hozzá lépett, és a fülébe súgta:

– Klári nézd, mi van a fa tetején!

Azonnal felnézett, és meglátta Őt, a porcelánfejű babát. A hirtelen érzett örömtől torka összeszorult, és szemében az öröm könnyei jelentek meg.

– Megkaptam! – sóhajtott felszabadultam. Szeretett volna odarohanni a fához, és azonnal levenni, megsimogatni, de még várnia kellett.

Anyukája elkezdte énekelni a Mennyből az angyalt, majd a Csorda pásztorokat, amit ő is örömmel énekelt. Testét a boldogság érzése járta át, érezte, csoda történt. Megjutalmazták, mert jó volt. Az ének végeztével kellemes karácsonyi ünnepeket kívántak egymásnak, majd az ajándékok szétosztása következett. Amikor Klárira került a sor, Apukája levette a fa tetejéről a babát, és boldogan nyújtotta felé.

– Ugye, ezt kérted a Jézuskától? Látod, mert jó voltál, meg is kaptad tőle – majd hozzátette –, ezután is mindig fogadj szót, légy jó kislány! – megsimogatta leánya fejét, és átadta az ajándékot.

Klári arca kipirult. Karjára fektette a babáját, gyönyörködött a kék szemében, vidámságot tükröző mosolyában, és óvatosan megsimogatta a barna haját. Elképzelte, hogyan fog vele játszani, ruhákat varr, kirándulni viszi, esténként maga mellé fekteti, és együtt hallgatják Apuka meséjét.

A gyermekkor karácsonyi emlékeit Klári még ma is szívébe zárva őrzi. Sokszor eszébe jut, milyen jó volt hinni a csodában, amely varázslatossá tette az ünnepet, és egy életre szóló melegséggel töltötte fel a szívét.