Amikor az éji sötétséget és csendet lassan bekebelezi a fény, a pékségek friss kenyér illatú termékeit megostromozzák az emberek, akkor már felébredt a város. Ahogy a Nap egyre magasabbra kúszik az égen, Budapest forgataga kezd elviselhetetlen lenni. A zsúfolt vonatok, villamosok és autóbuszok a város gyomrába szállítják az emberek tömegét.

Az Örs vezér térre érkező Hévből, mint méhek a kaptárból úgy rajzanak ki az utasok, tömött sorokban megcélozva a Metróhoz vezető aluljárót. A tömeg beszippant, magával sodor, egyszerre kell lépned velük lefele a lépcsőn, mert ha eltéveszted a ritmust, elesel. Olyan az örvénylés, mint az áradó folyó, melyben te egy vízbe dobott fa vagy, melyet a sodrás irányít. Csak arra mehetsz, amerre a többiek is.

Miután túléled a huszonkét lépcsőn való lemenetelt, pár méter megtétele után jobbról – a másik lépcső felől –, úgy özönlik az emberáradat, mintha egy sebes folyású patak sodorná hordalékait a nagyobb folyó felé, és te szinte már levegőt sem tudsz venni. Csak az előtted haladó hátát látod, és amikor nekiütközöl a veled szemben álló, zöld mellényes emberbe, automatikusan te is átveszel tőle egy újságot.

Mire felérsz a huszonhét felfele vezető lépcsőn, már alig kapsz levegőt, a lábad is begörcsöl, nem bírod már ezt a tempót. Te az oldalsó korlátba szoktál fogódzkodni, úgy küzdöd fel magad, de az most messze van, nem érheted el. A tömeg, mint tehetetlen uszadékot a folyó, úgy sodor tovább, be a zsúfolásig megtelt Metróba. Ülőhely már nincs. A kapaszkodó rúdtól is elsodornak az ülések közé, ahol csak a felülről lelógó fogantyút éred el, és a Metró ablakában csak magadat látod. Reménykedsz, majdcsak leszáll valaki, és végre leülhetsz, hiszen a végállomásig mész.

A Keletinél egy utas a tömött hátizsákjával tör magának utat az ajtó felé, s amikor megfordul, véletlenül úgy pofán vág vele, hogy elveszíted az egyensúlyodat. Nem mondja, hogy bocsánat, nem akartam, sőt még lelkiismeret-furdalást kelt benned, mert útjában álltál. A Deák téren feláll egy utas, s mire odafurakodnál a helyére, már elfoglalja egy húsz év körüli hölgy, és azonnal hallod a műkörme kopogását az okostelefonon. Kissé megdöbbensz és körbenézel. Mindenki csinál valamit. Az idősebb korosztály az ingyen osztogatott újságot olvassa, a fiatalabbak fülében fülhallgató, vagy a kezükben lévő telefonon babrálnak valamit, vagy éppen műanyag pohárból isszák a kávét, kakaót, miközben barátaikkal beszélik meg, most éppen hol vannak, és mit csinálnak. Egy egészségtudatos hölgy a teljeskiőrlésű lisztből sütött, salátával is ellátott molnárkát fogyasztja. Csak te állsz fásultan, és már is bűntudatod van, amiért nem használod ki az időt, hogy utazás közben elintézz valamit.

A Kossuth téren végre leülhetsz, és az emberek ruháját, arcát is szemügyre veheted. Valamikor ezekből találgattad, vajon ki lehet és hova mehet. Most az egyformán szakadt farmeres fiatalok öltözetéből és a különböző kütyük használatából fakadó színtelen tekintetükből ezt még elképzelni sem tudod. Arról a pár fekete öltönyös, fényes cipős fiatalról gondolhatod, valamilyen menedzser lehet, vagy közszolga. A néhány kosztümös, magas sarkú cipőt viselő, szolidan sminkelt hölgy titkárnő, tanárnő, esetleg kezdő jogász lehet. Az ötvenen túliak már olyan megfáradt munkavállalók lehetnek, akik alig várják, hogy nyugdíjba menjenek. A hatvanon felüliekről már a divatjamúlt ruházatuk is elárulja, hajdanán mivel foglalkozhattak.

Mire a végállomásra érsz még egy utolsó próbatétel vár rád, vigyáznod kell, hogy ne sodorjanak le a mozgólépcsőről, mert itt is mindenki rohan, nem lát, nem hall, talán semmit sem vesz észre a külvilágból, csak a technika ördöge játszadozik vele.

Pár óra múlva úgy csendesedik a város forgalom, amint a folyó sodrása lassul a déli forróságban. Aki sietett célba ért. A villamosok, metrók és a városi buszok már ritkábban járnak. Az utca hangulata megváltozik. A Déli pályaudvarral szemben az Alkotás utca egyik háza előtt papundekli papíron idős ember ül, előtte műanyag pohár és egy felirat.”Neked 5 Ft. semmi, de nekem minden”. A pohara még üres. A pályaudvar bejáratánál a téren egy fiatal hölgy erdélyi népdalokat énekel, előtte műanyag tál, s ha valaki adakozik, meghajlásával köszöni meg. Kissé távolabb, ahol a sodrás már véget ér, egy megnyugtató zátonyszigeten, fa állványon bibliai képek sorakoznak, melyeknek jelentését két hölgy magyarázza az érdeklődőknek.

A Metró szerelvény szinte üres. Most kedvedre választhatsz ülőhelyet. A megállókban alig szállnak fel-le. A szerelvény utasai inkább nézelődnek, mintsem élveznék a technika adta lehetőségeket, igaz, egy-egy mobiltelefon időnként megcsörren.

A végállomáson az Örs vezér térnél nincs tülekedés. Minden nyugodt, mint mikor a folyó eléri a tengert, és eggyé válik az óceánnal. Már nem hordalékfaként sétálsz le az aluljáróba, és most te is megfoghatod az oldalsó korlátot, hogy biztonságosan leérj. Az aluljáró szinte üres, ahol most virágot, esernyőt, táskát árulnak, de itt is jelen van a bibliai képeket magyarázó két hölgy. A földön ülő kéregetők a táblájukra írt szöveggel: „Éhes vagyok” úgy csapnak le rád, mint a gondtalanul lubickoló halra a vízi ragadozók. Ha már feljöttél az aluljáróból, egy beszédhibás lökdösve mutogat egy papírt, hogy adakozzál, mert sérült. Ha nem adsz neki, méltatlankodva hadonászik a kezével.

Mire befut a szerelvény, olyan fáradtnak érzed magad, mint hajótörött a parton.

A kéz és lábtörést ugyan megúsztad, de a lelkiismeret-furdalást magaddal cipeled, amiért nem adakoztál minden kéregetőnek.