Bottyán Edit: Selyem (Alessandro Baricco könyvéről)

Illusztráció: Almási Lajos
Illusztráció: Almási Lajos

Kezemben a könyv: akárha selyem volna.

Súlytalannak ható története, gyöngéd „fehér zenéje” csodálatra késztet: azt hiszem, nem is a szavak, inkább a szóközök csöndje mesél. Ahogyan a cím s a könyv borítása: a regény maga is sallangtalan. Baricco írói mérlege látszólag fukaran mér: tartózkodó finomsággal, fegyelmezett képekben beszéli el történetét.

Technikája az impresszionista művész ecsetkezelését idézi: történés-foltokat helyez el egymás mellett, majd engedi, hogy bennünk, olvasókban érjenek össze – érzéssé.

De milyenekké is?

Ha hagyom, hogy gondolatban végigfusson karomon, legelőször a selyem hűvösét érzem. S e hűvösség kétarcú. Kétarcú, mert hidege megriaszt. Ám jóleső is; csillapít, ha átforrósodom.

Majd lágysága hat rám: finom puhasága, lehelet-léte.

S vékonysága, „semmi-mivolta” ellenére: ereje. Jelenlétével egyszerre rejt és megmutat; hasonlóan, ahogyan Baricco műve is.

Mert írása kettős öltözet: a selyemhernyó-kereskedelem, az évenkénti, rendszeres utazás mintha „selyem” volna csupán egy másfajta mondanivaló: a vágyakozás kibontása fölött.

E vágy különös, alig érzékelhető mozdulatjátékként feszül a történet-szövet hátterében. A váratlanul, szemétminden mozdulat nélkül kinyitó lány s Hervé Joncour „tánca” apró elemekből indít, s nő végül – majdhogynem szavak nélkül – terebélyessé.Beszélgetést e történetben alig hallani: a csöndeknek, a tekinteteknek, a némaságot fölsebző mozdulatoknak azonban (talán épp ezért) hatalmas súlya van. Éppoly meghatározó, mint Kim ki-duk filmjében a hol hangszerként, hol fegyverként használt eszköz: az íj

Baricco varázsa, hogy – habár fegyelmezett mértéktartással ír – újra és újra elrejt írásában valami apróságot, valami nem vártat: valami meglepetést. Mintha Ravel Bolero-ját hallgatnám – vagy szerpentinen haladnék fölfelé -: minden egyes utazás Lavilledieu és a Shirakawán túli falucska között új gyűrűt von az események köré. S habár az útvonal nem változik, akár egyetlen jelzőnyi módosítás is sejteti: ez a találkozás az előzővel biztosan nem lesz azonos…

S miközben Hervé Joncour oldalán utazunk mindig egyenesen… a világ végéig, nem sejtjük, hogy ugyanezeket a mérföldeket akár egy franciaországi városban Héléne oldalán is megtehetnénk. Héléne-én, aki lenyűgöző csöndességgel, finomsággal, szelídséggel és bölcsességgel kíséri urát – mindvégig láthatatlanul.

Ha megpróbálnék végül színt keresni arra, milyen is a Baricco-féle selyem, nem fehéret mondanék. Olyasféle inkább, mint azörvénylő szerelmi zálog: a madárház.

Így látta meg,

végre-valahára,

váratlanul,

amint a palota fölött, az égen, sok száz madár repül gomolyogva, mintha a földből törtek volna elő; mindenféle-fajta riadt madár menekül őrülten énekelve és rikoltozva; szárnyak tüzijátéka; a fénybe fellőtt, színes, hangos felhő: a menekülés rémült zenéje az égen.

Tűzijáték színű.

S úgy borít be, úgy hull végig rajtam, puhán, sejtelmesen, az időt is megállítón, mint Hervé Joncour testén, a fürdetési szertartáson a selyemfátyol: az a semmiből szőtt anyag…

Egy hozzászólás a(z) “Bottyán Edit: Selyem (Alessandro Baricco könyvéről)” bejegyzéshez

  1. Kedves Edit! Fantasztikus írás, méltó a könyvhöz, a kedvenc szerelmes könyvemhez. P. Éva

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Kérjük adja meg a hiányzó számot *