Párizs az Párizs. Aki élt, vagy akár csak járt már ott, pontosan tudja. Aki meg nem, ne is álmodja, hogy elbeszélésekből, útikönyvekből valaha is kiderítheti. Korábban Tihával, aztán amikor ő elutazott Svájcba, Etienne Várbókival minden héten betértünk a Pantheon melletti Tion-Fa kínai vendéglőbe, kisámfázni gyomrunkat. Egyszerű, barátságos hely volt, talán Krúdy óbudai kiskocsmáihoz hasonló. Mivel kiváló konyhájuk volt, nemigen törődtem a pénztár mögött ülő kínai tulajjal, az sem izgatott, ha néha változott a személye, igaz, mindig egy újabb ferdeszeműre.

Sokkal fontosabb volt, hogy Gaston – a pincér – maradt. Sovány, harmincas, barnahajú férfi volt, szívélyes, közvetlen modorú, nagyszerű memóriával megáldva. Minthogy én többnyire ugyanazt rendeltem (ellentétben barátommal), hamar megjegyezte és már kérés nélkül is hozta. Kedvenc menüm a feketegombával készített leves volt, üvegesen áttetsző, hajszálvékony cérnametélttel, amit egy csípős mártásban főzött-sütött fiatal, csont nélküli csirkecomb követett. A rizst külön csészében szolgálták fel. Természetesen két evőpálcika is járt mindehhez. Desszertként mindig kínai gyümölcsöt, licsit kaptam.

A gasztronómiai élvezet kétszeres volt, egyfelől az ízek, másfelől az evőpálcikák szakszerű használata okán. Mert minden falat aromája ott lebeg az ember körül, amíg a pálcikákkal egyenként kiszedi leveséből a gombaszeletkéket és a tésztát, majd rákortyolja a levest. Aztán folytatódik a csirkefalatkákkal és az ízletes rizzsel. Végül elkövetkezik a koronázás, licsi formájában. Hát van ennél nagyobb gyönyör?

A nyolcvanas évek elején, hogy húsz év elteltével ismét arra jártam, felugrottam a dombra, a Rue Jean-Jacques Rousseau-ba nosztalgiázni. A Tion-Fa még megvolt. A kasszánál egy új ferdeszemű tulaj ült, de szerencsémre még mindig Gaston volt a pincér. Ugyan az eltelt évek alatt kissé megpocakosodott, a haja is inkább volt már fehér, mint barna. Egymásra néztünk, láttam, ő is megismert. Kezet fogtunk és szó nélkül kísért hajdani törzsasztalomhoz.

Megrohantak az emlékek, jó volt körülnézni és csendben figyelni másokat. Észre sem vettem az idő múlását, akkor rebbentem fel, amikor Gaston jött és elém tett egy csésze levest. Ebben fekete gombaszeletkék bujkáltak az üvegesen áttetsző, hajszálvékony cérnametélt alatt, mellette a letakart edényből fiatal, csont nélküli csirkecomb falatkák (sauce relevée) illata áradt, körülölelve a kis tálka rizst. És persze ott volt a két evőpálca is, majd koronának a licsi.

Hosszú, néma másodpercek teltek el, amíg szemem fel tudtam emelni e látványról. Nem szívesen törtem meg a varázslatot, de kíváncsiságom most is győzött, kértem az étlapot. Azonnal értette, miért. Elmondta, hogy bizony ezek az ételek már évek óta nem szerepelnek rajta. Hanem amikor a számlát hozta, mégis mellétett egy összehajtott, kicsit sárguló, húsz évvel korábbit. A számlán pedig az 1958-as, régi frankban feltüntetett árakon szerepelt minden, vagyis majdnem ingyen vacsoráztam. Végül két pohár borral a kezében leült mellém koccintani, mert mint mondta, nagyon boldog, hogy ennyi év után ismét meglátogattam.

Ajándékot nem illik visszautasítani, szívesen ittam vele. Azért megkérdeztem:

– Mit fog ehhez szólni a tulaj?

A szemembe nézett és mosolyogva felelt:

– Itt mindig is én voltam a tulaj (le Patron). Ám így sokkal könnyebb volt ellenőrizni a kínai szakácsokat, pénztárosokat. Leginkább pedig, soha nem bíztam volna vendégeim kiszolgálását másra. Örömömre szolgált, hogy ezt még egyik vendég sem vette észre. Ön sem, pedig közel a kétszázadik alkalommal tisztel meg. És ha kérhetem, ebből az alkalomból szeretném, ha vasárnap a vendégem lenne.

Elfogadtam a meghívását.