illusztráció: pixabay.com

Minap egy baráti társaságban a Covidra emeltem poharam. Furán néztek rám. Pedig én nagyon sokat köszönhetek neki. Mindenek előtt, hogy életben hagyott, ámbár ez nem csak rajta múlt. Még az elején voltam olyan szerencsétlen, hogy már nem sokan remélték a viszontlátásomat. Pesti kórház, lélegeztető gép meg minden. Ám volt egy ápolónő is, aki nem mondott le rólam. Amikor magamnál voltam, mindig őt láttam. Fáradt, kialvatlan tekintete biztatást sugárzott, fogta a kezem és húzott vissza, vissza az életbe. Megszerettem ezt a csodás, fekete szempárt, és éreztem még látni akarom, látnom kell őt. Azóta már a jegyesem.  A Covidtól kaptam.