egy erdélyinek akit régen ismertem

 

az apád mindig pipaszagú volt

cseresznyésen füstölte szét a lakást

fekete szemű kislányokról mesélt

megcsipkedte az arcodat és

opálos tekintettel énekelt

azóta megtudtam hogy félalkoholista

azt mondod olyankor birkóztok

ha iszik és öblösen kacag rágyújt

ezt mosolyogva mondod

de nem szólsz a betört üvegajtóról

és hogy a kutya nyalta fel a vért

aki régen a csipkebokor alá ellett és

otthagyta a magzatburkot

csak fekete szemű kislányokról beszélsz

lassan neked is cseresznyeszagod nő

meg angyalszárnyad

és szereted mert az apád

szereti a szoknyád meg a szád

nem kiáltasz félrenézel

nyeszlett kölyköket csitítasz

várod hogy korhadjon a minden

szellőzzön a lakás dohányszaga

vagy hogy az apád a bent helyett

elhagyjon és ottragadjon nélküled

a kintben

 

Kerék Rebeka, 2002-ben született Budapesten, jelenleg is ott tanul. Szereti a regények első és utolsó mondatait, a hosszú sétákat, a kliséket és a napfelkeltét.

 

Olyan közel volt, hogy láttam az arcát. A keze a gépfegyverén pihent, egyből sortüzet nyitott volna, ha észrevesz a takarásban. A szívem zakatolt, az ereimben a vér zubogott, féltem hogy meghallják a zihálásomat. A tiszt elindult, tett néhány lépést, így a menedékemtől távolabb került. Fellélegezhettem.

Menj tovább kérlek – próbáltam sugallni a nácinak, hátha megfordul, és elhagyja az őrhelyét.

Az idő szaladt, teljesítenem kell a küldetést. A katonatiszt még mindig nem akart arrébb menni, nekem viszont muszáj volt eljutni a raktárba. Csak az a géppuska ne volna nála, szitává fog lőni!

Mindent kockára téve elindultam, és egy lépést tettem a fegyverraktár felé, már csak néhány méter kéne, és elérném. Hason fekve folytattam tovább az utamat, a por és a föld ízét éreztem a számban. A félelemtől a nyelvem a szájpadlásomhoz tapadt, izzadság csurgott végig a homlokomon.  Végre!

A fegyverraktár ott magasodott előttem, a náci néhány méterre ácsorgott, és a horizontot kémlelte.

Most vagy soha, gondoltam. Kiszórtam a puskaport körben az épület falainál, majd meggyújtottam. A láng jelzésként villant az éjszakában. Egy lövés dördült, majd a tiszt ordítozva sortüzet nyitott rám. Valami eltalált, a fájdalom a lábamba hasított. Visszavonszoltam magam a menedékemhez, miközben az ellenségem oltani kezdte a tüzet. A bakancsával taposni kezdte a lángocskákat, de azok elharapództak, és a fegyverbázis égni kezdett. Micsoda gyönyörűség volt nézni, ahogy megsemmisülnek a fegyvereik!

De sajnos valami megszakította a győzelmi eufóriámat: egy hang hasított az éjszakába – az anyám hangja?

– Kicsim, gyertek be uzsonnázni, elég mára a játékból!

– Jövünk anya! – kiáltotta Bence, azzal eldobta a botot, amivel az előbb még a lángokat csépelte. Az uzsonna valahogy mindig szétszakította a győzelmemet a nácik felett.

Majd legközelebb szabotálom a muníciójukat.