Liska Dóri bejegyzései

Liska Dóra: Szeged

Rakpart. A sétány nevét nem tudom, senki nem hívja úgy. Talán valami fasor. Nagyjából öt fával. Ez azért ironikus. Vaserőd véd minket a „magyarság csöndes, nemes folyójától”. Lábujjhegyre kell állnom, hogy kihajolva lenézhessek és megláthassam a kifürkészhetetlen mocsárbarna vizet.

Sétálás közben a túlpartot nézem. Ha kinyújtanám a kezem, elérném. Egy barátnőm, mesélte, hogy sokan átússzák. Persze ott, ahol nem ekkora sodrás. Itt halálos lenne.

A különböző klinikák és zeneiskolák társaságában megérkezem a lépcsőkhöz, a hivatalos rakpartra. Előttem az oszlop a Tisza áradásainak magasságát mutatja. Nem volt semmi ez a folyó anno. Vajon képes lenne rá most is?

Leülök, kezemet a térdemre rakom. Baszki, nyáron nem voltak ilyen hidegek ezek a kövek. Bár persze a nyárról nem ez maradt meg: üvöltő retro, pia mindenhol, toj-toj wc, ahol inkább nem kapcsolsz lámpát, mert akkor meglátnád a mocskot körülötted. És persze az emberek. Az emberek, akik mellett a világgal is meg tudnék küzdeni. Az emberek, akik annyi kalandot és meglepetést tartogatnak számomra, hogy ha rágondolok, sírok. Ez most is megtörténik.

Az összekönnyezett vásznamon hamarosan új szereplők jelennek meg: egy társaság a Roosevelt tér felől. Üvöltő retro, pia mindenhol. Az eufória végigkacag a mellkasomon: Hát itt vagytok? Gyertek, üljetek mellém! Az italt én állom.

A társaság lekocog mellettem a lépcsőn, a víz felé. Nem ők azok, fiatalabbak, mekis zacskókkal. Nem tudják, hogy mi a jó.

A naplemente óva int, hogy lassan hazafele kéne mennem. Felkelek. Elindulok felfelé. Egy utolsó kívánsággal fordulok csöndes, nemes barátnémhoz: Sodord ide nekem őket!

Térey János: Átkelés Budapesten című novelláskötetével foglalkozunk műhelymunka keretében. A végén a kreatív feladat ehhez kapcsolódott: egy kedvelt helyszín ismert és ismeretlen részleteit, figuráit megjeleníteni.

Liska Dóra: Fehér lepkék

Fotó: Somogyvári Zsóka (Gödöllői Fotós Kör)

Fehér lepkék, olyan fehérek,

hogy együtt tarkábbak, mint a téged körülvevő virágoskert.

Felnevetsz rájuk, ahogyan ijedtükben felrepülnek.

Ezután rám nézel, és hirtelen

én is azok közé a fehér lepkék közé akarok tartozni,

hogy finoman hozzád érhessek,

megcsiklandozzalak, mielőtt megijedek és itt hagylak.

Pávakék szemed most arcomra száll.

Nem tudok és nem is akarok megmozdulni.

Te viszont lassan felém rebbensz,

az egész világ közelebb jön hozzám.

Kilépsz a liliomok közül. Már csak egy lepkényi távolság van közöttünk.

Négyen vagyunk.

A kert, örökké tartó táncával és zenéjével,

az én egész lényem

és a tiéd, amik így még egészebbek lettek,

és a lepkék, akik ebben a pillanatban ragadtak, akárcsak mi.

Gyönyörű, meleg, időtlen.

 

Liska Dóri: 18 éves, a Gödöllői Török Ignác Gimnázium tanulója. Szabadidejében legszívesebben gitározik, a barátaival van, filmekről szövegel, illetve az irodalom bugyraiban mászkál, legyen az könyv, színház, vagy az írás.