A kora reggeli időpont (5. 40) ellenére mindhárom gyerek sugárzó arccal várt, nem kellett őket ébresztgetni, örömmel jöttek elém, mesélte lányom. Az ismerős reptéri pálmák vidáman hajlongtak a szélben, büszkén néztem őket. Sikerült! Újra itt vagyok. Kimondani is hihetetlen, tizenhatodszorra.

Kíváncsian léptem be az eddig felülről csodált házba. A két teraszt tolóajtó választja el egymástól, praktikus és látványos. A panoráma mindenhonnan elbűvölő. Ismerős, hiszen csak annyi a változás, hogy most kicsivel lejjebbről látjuk az óceánt, a házak tetejét, és a rózsaszín naplementét. Közelebb csodálhatjuk meg a kórházra leszálló helikoptereket, és az óceán felett időnként felbukkanó repülőgépeket, ahogy lassan landolásra ereszkednek.

Az ajándékok közül telitalálatok lettek a gondosan kiválasztott plüss dinók. Minden gyereknek az tetszett amit megkapott. Cipelték magukkal és vele aludtak. Egyik este feldobták a szekrény tetejére, s kétségbeesve várták, amíg én a függönypálcával lelöktem onnan. Ezen hahotáztak, és napokig emlegették. Az ilyen pillanatokért egyértelmű a válasz a tegnapi kérdésemre: egy nagymama nem ülhet otthon, ha így hozta a sorsa, az unokákért át kell repülnie a fél világot.

Amíg a gyerekek igénylik, és amíg a nagymama bírja szuflával.

Este lefekvésre készülődve koppant valami a földön. A Notre-Dame-ban vett kedves kis Szűzanya medalion esett ki a ruhámból. Ezek szerint végig velem utazott. Megvédett, hisz szerencsésen megérkeztem.

(Nagymama Napló 2022. részlet)