Akkor már tudtam, hogy különleges karrier vár rám, mikor az ünnepek közeledtével még mindig magányosan vártam. Én voltam az, akit mindenki megsimogatott, megszagolt, majd visszatett. Csodálattal néztek, fogdostak az emberek, én pedig ott feküdtem büszkén a polcon, míg meg nem jött Ő.

Egy fáradt ember a plázából, kávéfoltos kabátban, szemében a vásárlás utáni üresség. De reméltem, hogy csak egy fárasztó nap utáni állapot ez. Tévedtem.

Olyan durván vett le a polcról, hogy az egyik dombornyomott aranyszínű rénszarvasom is kisimult tőle. Kocsiban a gyerek a nyálas kezével simogatott végig és mire hazaértünk, már összegyűrődtem a bevásárlószatyor alján, egy kifolyt narancslé mellett.

Minden bizodalmam az anyukában volt, egészen addig, míg ki nem adta, hogy idén apukának kell csomagolni az ajándékokat, mert nem fejezte be a karácsonyi vacsora előkészületeit.

Előkerültek a klasszikusok: egy pulcsi, ami valószínűleg senkinek sem jó. Egy Lego, mely nemcsak a gyerekek kreativitását, hanem a felnőttek fájdalomküszöbét is próbára teszi. Egy bögréskészlet, amiből legalább egy darab biztosan eltörik az ünnepek alatt. A híres „illatos gyertya”, ami pontosan addig illatozik, amíg ki nem derül, hogy az illata valójában „égett karácsonyi süti és enyhe csalódás”. És egy pár zokni, aminek a mintája annyira harsány, hogy önvédelmi célokra is alkalmas, ráadásul garantáltan eltűnik az egyik darab az első mosás után.

Emberünk ollót fogott. Legalábbis valamit, ami annak látszott. Keze úgy remegett, hogy csak remélni tudtam, hogy nem sebészként dolgozik. Majd olyan cakkosan vágott belém, hogy San Franciscoban a Lombard Street kevesebbet kanyarodik.

A cellux ragasztós oldala mindig máshol fogott meg, mint kellett volna. Egyszer megpróbálta a nyelvével leszedni. Köszi, nagyon élveztem.

A Lego-s doboz nagyobb volt, mint gondolta.
 – Sebaj, majd toldom. – mondta és hozzám ragasztott egy másik mintájú darabot. Rénszarvas és focilabda? Ez most komoly?
Úgy nézett ki, mintha egy óvodás próbált volna ajándékot csomagolni sötétben, földrengés közepette. De ő elégedett volt. „Jó lesz ez, úgyis letépi.” Hát köszönöm, ez pont az a motiváció, amire egy papír vágyik karácsonykor.

A fa alá kerültem, a többiek közé. És amikor azt hittem, rosszabb már nem lehet, este jött a káosz. A macska rárontott a fa alatti kupacra és engem talált meg elsőnek. Harapás, karmolás, egy kis nyál. Igazi karácsonyi wellness. Mire a család észrevette, én már félig foszlottam. A gyerek viszont sikított örömében, mikor a népszerű logó kivillant alólam.
Én próbáltam elegánsan viselkedni, tudod, mint egy igazi ajándékpapír arisztokrata, de nehéz, miközben a kölyök tépett, mint egy vadállat.

Egyik pillanatban még én voltam a szépség megtestesítője, a következőben már csak foszlány voltam a kanapé alatt. A szalag a hajamba ragadt (már ha lenne hajam), és a macska diadalmasan fetrengeni kezdett rajtam. Itt értettem meg a karácsony igazi üzenetét: semmi sem tart örökké, főleg, ha cellux van rajtad.

Éjfélkor már egy papírkupac tetején hevertem, mellettem egy félig megevett bejgli és egy fáradt gyertyacsonk. Jó kis karácsonyi after party, nem?

De tudod mit? Már nem is bánom. Ha egyszer újrahasznosítanak, új életet kapok.
Talán szalvéta leszek. Vagy vécépapír. Őszintén? Mindkettő több megbecsülést kap, mint amit tőled láttam, haver.

Szóval boldog karácsonyt, te selejtolló! Jövőre vegyél ajándéktáskát!

Az írás az Irka 2025 december 19-ei karácsonyi felolvasóestjén hangzott el, az írókör karácsonyfájának megalkotása során.