E meseszerű cím után akár úgy is kezdhetném, hogy hol volt, hol nem volt, szép Erdélyországban, a Morgó hegy oldalában, volt egyszer egy falu, úgy hívták, hogy Uzonkafürdő. De szerencsére Uzonka nem csak volt, hanem megvan most is, sőt, még szép magyar neve is felkerült a falu határát jelző táblára, ami bizony nagy előrelépés a régi időkhöz képest.

Bizonyára megvan még az az embernyi gerendákból ácsolt családi nyaraló is a patak fölötti marton, udvarában a tűzhellyel, ahol flekken sül a parázson, és jóféle szilvapálinka melegíti a flékenyezők nem tűz felé eső oldalát. Talán az a szokás is megvan még, hogy elalvás előtt a gyerekeknek mesét mondanak a Morgó vulkánról, ami így, öregen, már csak a borvizeket bugyborékoltatja a völgyben, de fiatalon szörnyű dolgokra volt képes.

Uzonka, de az egész Székelyföld is olyan, mintha egyszerre lakna a mában, és a mesék távoli idejében. Nem csak a hőstörténetekben, de a valóságban is szembe jöhet veled egy medve a hegyoldalban, így aztán sosem lehetsz biztos benne, hogy vajon csak székely huncutságból ijesztgetnek-e vele a jó atyafiak. És minden szónak más az íze, zamata, sokkal igazibb, mint a mi városi, józan beszédünkben.

Nem csoda, ha úgy emlékszem vissza az ott töltött időkre, mintha a mesék országában jártam volna.

Épphogy elmúlt az első Székelyföldön töltött telünk, a novembertől márciusig kitartó embermagasságú hóval, a mínusz harminc fokos hideggel, a kéményben orgonáló farkastorkú Nemerével, mikor meghívtak bennünket kedves rokonaink az uzonkai családi hétvégére.

Feri bácsi vitt ki bennünket a kocsijával. Gazdag nyelvünk sem elég leleményes ahhoz, hogy rokonságunk fokát egyetlen szóval meghatározza: unokatestvérem apósa volt ő, aki felpártolt bennünket, a Bánságból bevándorolt távoli rokonokat. Elsőnek érkeztünk a házhoz. Kitártunk ajtót, ablakot, kihordtuk a télen át megnyirkosodott ágyneműt a napra szellőzni. Sorban érkeztek a vendégek, minden családnak jutott egy-egy szoba, berendezkedtünk mi is a gyerekeinkkel.

A férfiak előhozták a fészerből a flékenyező rácsot, indították a tüzet, az asszonyok a pitvarban felállított hosszú gerendaasztalon potyolták a húst, s már szállt is a hirtelen sült tarja illata, amit csak úgy, a fa lapítókon felcsíkozva tálaltak, utólag alaposan meghintve sóval-borssal. De kellett is a tömény étel a méregerős szilvapálinkával felbosszantott gyomorba.

Ebéd után a seregnyi gyerek és kutya nagy kergetőzésbe fogott, a felnőttek meg elboroztak-kávéztak az otthonról hozott dobozokból előkerülő pogácsák, sütemények mellett. Csak úgy szívtuk magunkba a sok új főzési és nyelvészeti tudományt, mint például azt, hogy bűn a flékenynek való húst előre bepácolni, meg hogy a sütemény az tészta, merthogy a főtt tésztát arrafelé kizárólag laska néven tiszteltetik.

Estefelé, mikor a kisebb gyerekeket bevitték a házba lefektetni, mi kimentünk Feri bácsival a kertet megnézni. Nem mintha sok látnivaló lett volna benne úgy tavasz végén: a néhány mohos szilvafa már elvirágzott, leginkább csak zöld gyep borította az egész telket, le egészen a patakig, aminek a vize a havasok friss leheletét hozta magával. A partján buján tenyészett a napfénysárga mocsári gólyahír, s a túloldalán, a még kopaszon didergő cserefák alatt már egy-egy kék májvirág, lila tüdőfű és kakasmandikó nőtt ki a hótól fényesre préselődött avar közül. Nagy örömmel álltunk körül és köszöntöttünk nevén minden egyes virágot, Feri bácsi elismerő mosollyal nyugtázta botanikai jártasságunkat. Egy napos katlanhoz érve a levegőbe szimatolt.

– A gombát szeretitek-é? – kérdezte.

– Mi aztán nagyon!

– Hát akkor szedjünk egy párat vacsorára ebből a keserűgombából!

Mi ugyan észre sem vettük az avar alatt rejtőző gombákat, de ahol Feri bácsi megpiszkálta a szürkére aszalódott levélkupacokat, ott mindenhol öt-tízcentis, piszkosfehér tölcsérek fordultak ki a földből. A hirtelen jött májusi kánikula előcsalta a keserűgombákat, amiket könyvből ismertem ugyan, de enni még sohasem ettem. Lett aztán az egy párból annyi gomba, hogy a melegítőfelsőkből rögtönzött batyukban alig győztük hazavinni!

Míg a kertünk alatt, a patakparton megtisztítottuk a gombát, Feri bácsi azt is elmondta, hogyan kell megkészíteni. Összefutott a nyál a számban, pedig nem hittem volna, hogy a déli flékenyezés után még meg tudok éhezni.

Indultam volna Feri bácsival, meg a közben kosárba rakott gombával a konyha felé, hogy minél hamarább bekerüljön a sütőbe a vacsorának való, de Feri bácsi más feladatot osztott rám.

– Szedj egy kis csihányt, teának!

Én bizony nem tudtam, mi fán terem a csihány, de nem akartam bevallani. Feri bácsi után kiáltottam.

– Merre találom?

– Hát itt körbe, né, a kerítés tövén!

Végigjártam a foghíjas léckerítést kívülről, belülről, de semmilyen nemes teanövényt nem találtam. Kénytelen voltam bekullogni a konyhába, megkérdezni Feri bácsitól.

– Hogy néz ki az a csihány?

– Ejnye, hát még azt sem tudod?! Hiszen az a legközönségesebb növény, minden útszélen megterem!

– Nálunk ugyan nem! Ismerem én a gyógynövényeket, elég teafüvet gyűjtöttem Nagytatával gyerekkoromban! De ilyen nálunk felé, a Bánságban, nem termett! Tessék már valamit mondani róla!

Nahát, abból, ahogy Feri bácsi a csihányt leírta, elképzeltem én ezt is, azt is, már a végén valami egzotikus orchideaféle lebegett előttem, hol fehér, hol sárga, hol lila virágaival. De mikor azt is meg találtam kérdezni, hogy hát illata van-e a csihánynak, Feri bácsinak elege lett belőlem, és nagy mérgesen visszatrappolt a kertbe. Végigmutatott a kerítés mentén, hogy ni, csak úgy burjánzik ott a csihány! Én bizony még mindig nem láttam, de ezt a szürkülő esti homálynak tudtam be. Végül lehajolt, letépett egy maroknyi zöldet, úgy mutatta.

– Itt van, né!

– Hát ez… közönséges csalán!

Elnevettük aztán mindketten a dolgot. De még este is azon mulatott mindenki, hogy milyen nevezetes növénye van a Székelyföldnek, ami másfelé nem ismerős!

Felemlegettük mindig a csihányt, akárhányszor összetalálkoztunk, szerte a nagyvilágban, ahová szétszóródtunk: Németországban, Feri bácsiéknál, vagy itt nálunk, Gödöllőn. S fel azt a juhtúrós puliszkát is, ami másnap reggel ott várta a sparhelt szélén, hogy sorban előkászolódjunk a mély alvásból.

Keserűgombát azóta sem ettem, tán meg sem ismerném már az erdőben, de a rakott puliszkát néha „megkészítem”, mikor régi ízekre vágyom – igaz, csak úgy városiasan, jénai tálban, a gáztűzhely sütőjében. És a tavaszi friss csalánteát sem felejtettem el. Megterem itt a kertem alatt, az árokparton is a hozzávaló!