Foncsorhibás tükörbe nézek.
Először a folyton növekvő vakfoltokat térképezem fel ezen a régi darabon, majd lassan az arcomra fókuszálok. Ezt csinálom évek óta. Ezt csinálom, mióta felérem a tükröt.
De hol van már az a tejfölszőke, pirospozsgás, anyajegyes arcú kisgyerek?
Ott van valahol mélyen a foncsorfoltokba ragadva…
A tükör segít megmutatni az igazi arcomat. Hála neki álarcokat és maszkokat is tudok készíteni. Az elmúlt években különféléket kellett hordanom, volt, hogy egyszerre többet is, ám nézzük csak meg őket sorban:
Apa, férj, családfenntartó. Ezt az erőt sugárzó, nagy, hatalmas, rendíthetetlen, de szigortól kissé komor maszkot hordtam a legtöbbször. Meg is sínylette. A kezdetben színes maszk mára eléggé megkopott és pasztell árnyalatúvá antikolták az évek, ám szerencsére sok otthon a színes ceruza, így a gyerekekkel és a feleségemmel az asztal közepére helyezett álarcot egy közös színezés során újjá varázsolhatjuk. Mindenkinek jut egy negyed…
A novella folytatását az Álarcaink, jubileumi Irka kötetben találjátok. A kötet megvásárolható és kikölcsönözhető a gödöllői városi könyvtárban.
Kenéz Árpád
Azt szoktam mondani, hogy egyszerre vagy három ember életét élem. Az is lehet, hogy ez a szám folyamatosan növekszik. Mindegyikhez más maskara dukál. Van olyan, amely könnyű, szinte láthatatlan, de valamiért mégis nehezebb, mint az agancsokkal koronázott bronz sámánmaszk. Az előbbi mögé szinte lehetetlen elbújni, míg a másik mögött bátran kiengedhetjük a gőzt. Ahogy a pót nagyanyám mondta: “Ki köll ismerni égymás gusztusát!”. Azaz nem árt, ha tudunk igazodni, alkalmazkodni a környezetünkhöz és képesek legyünk úgy hordani a maszkjainkat, hogy mégse mondhassánk ránk: Köpönyegforgató!