Csima 1985 tavaszán, negyvenhét éves korában került az intézmények-hez. Már nem volt kezdő, megjárt néhány munkahelyet és a szamárlétrát is derekasan megmászta. Legalábbis tehetségéhez meg szorgalmasan gyűjtögetett ismereteihez képest. Egyébként az intézmények nevet még az „átkos”-ban találták ki a kortárs művészet e nagy múltú palotájára. Volt másik, közismertebb neve is, de Csimában valahogy ez maradt meg, ezt találta jellemzőnek rá. Persze nem az épületet, inkább az intézményesített tevékenységet tisztelték meg vele. Akkor még mindent intézményesítve engedtek, vagy nem engedtek, egy sejtelmes, arc nélküli társaság – a párt – nevében. Mindent ez a párt csinált, kivéve egyet: soha nem tévedett. De hát ez lerágott csont, nem erről szól a történet. Ami ebből lényeges: hogy Csima odakerült.
Azt nem lehet mondani, hogy gondos megfontolás, józan mérlegelés vagy bármi komolyabb törekvés eredményeképpen. Akár pénzt is feldobhatott volna, aztán fej vagy írás. Ugyanis, ezen a reggelen két kikérő volt a kezében: egy a Húsipari Vállalattól, ahol ellenőrzési és rendészeti osztályvezetőként kívánták alkalmazni a közvágóhídként ismert telepen, és egy másik az intézmények-től, ahol rendészeti és titkárságvezetői feladatokkal kínálták, osztályvezetői titulussal.
Az előbbi volt a zsírosabb falat. Szó szerint is, mert nemcsak a fizetés volt több, de „természetbeni juttatásként” rendszeres csontos-hús ellátmányt helyeztek kilátásba. Ez amolyan kicsontozott marha és disznóhús nyesedékből, valamint a csonton hagyott színhúsból összeállított porcióként illette meg a cég dolgozóit. Persze nem egyformán. A beosztottak több csontot, a vezetők több húst találtak csomagjaikban. Ám ezért mégsem zúgolódott senki, hiszen a kilónként tíz forintos egységáron kínált juttatás a bolondnak is megérte.
Tekintve, hogy Csimának már volt (nem is egy) kereskedelmi cégnél, hasonló munkakörben eltöltött több éves gyakorlata, vezetői tapasztalata, logikusan ezt kellett volna választania. Már csak azért is, mert akkortájt Csepelen lakott, így még a közlekedés is egyszerűbb lett volna, hiszen a HÉV majdhogynem a cég kapujában állt meg. Ma is ott van a végállomása.
Mégsem így történt.
Tulajdonképpen apróságokon múlt, mint ahogy az élet nagy dolgai rendesen, haszontalan, figyelemre sem méltó apróságokon szoktak fennakadni. A húsosoknál – ide várták délelőttre – az igazgatói meghallgatáson megtudta, hogy külön belső ellenőrzési és külön rendészeti osztályuk van, és ezek összevonását tervezik. Így aztán ők is jól járnak, megspórolhatnak egy vezetői munkakört. Hanem ezzel az egyik osztályvezetői fizetést is meg akarták spórolni. Vagyis két, korábbi önálló osztály vezetését kínálták az egyik (igaz, a magasabb) pénzéért. Már megszokta, hogy a kereskedők csak ilyenek, ott akarnak spórolni, ahol csak lehet, már ha ez nem a saját zsebüket érinti. Ezt a cupákot azonban mégsem szívesen nyelte volna le. Aztán meg beszélgetés közben, (a konyak mellé) akaratlanul (vagy mégsem), feltálalt belső adomákból elég kaotikus állapotokra lehetett következtetni. Már ami a fegyelmet és a társadalmi tulajdon védelmét illeti. Példaként hangzott el annak a gépkocsivezetőnek az esete is, aki a teherkocsiján belépéskor magát, kilépéskor kocsikísérőjét mérlegeltette le a portai hídmérlegen, és a kettejük mintegy harminckilónyi súlykülönbözetét, minden alkalommal színhúsban vitte a feketepiacra. Ha nem lett volna kapzsi, és rendesen jattol a portásnak, talán még most is röhöghetne a markába. Aztán még előkerültek más, rafináltabb módszerek (de erről – ugye érti az elvtárs – csak szigorúan egymás közt). Bizalmasan megismerkedhetett a különböző anyagból készült göngyölegek, hústálcák, rekeszek és ládák tárasúlyával manipuláló szállítók fogásaival, (és ezek még azt hiszik, hogy mi nem vesszük észre, hogy nem tudunk kisded játékaikról?), valamint a beáztatási trükkökkel, a csontos-húsnak minősített fél marhák és egész disznók rejtélyeivel. Végezetül a minden gyanún felül álló, belső és külső személyeket megillető kiváltságokra is történtek célzások. Mert járnak erre hatósági ellenőrök, tiszti orvosok, és még ki tudja hány és miféle hivatalos emberek akikkel, mint tudjuk, a jó kapcsolatokat ápolni kell.
Csima persze bólogatott hozzá, hiszen – amint említettem – nem volt már kezdő a szakmában, pontosan tudta, hogy az ilyen elbeszélgetés egyben felmérés is. Leginkább pedig annak felmérése, hogy mennyire toleráns a jelentkező, lehet-e vele okosan is beszélni, vagy merev, megátalkodott, paragrafus-buzi, aki képes az egész céget felforgatni, fejére állítani. Kinek kell az olyan?
Mérlegelve a kimondott (és ki nem mondott) elvárásokat, az ezért kínált juttatásokat és munkakörülményeket, (iroda, gépírónő, gépkocsi használat, kötetlen munkaidő, stb.) már-már hajlott feléjük, hanem azért azt is tudta: soha nem szabad azonnal igent mondani. Azzal csak könnyű prédának látszana, akit olcsón zsebre lehet rakni. Mert mindenkit zsebre lehet rakni, csak nem mindegy mennyiért? Fleishmann elvtárs képe lebegett emlékezetébe, aki egyik korábbi munkahelyén volt kereskedelmi vezető. Szinte látta amint ott ül hatalmas irodájában, asztalán kirakva az ajándékok, (italok, pohár készletek, öngyújtók, hamutálak és mindenféle izgalmas reklámcucc), amiket a külföldi cégek küldtek az importált áruval. Fleishmann elvtársnak, karácsony és újév között szokása volt egyenként hívatni a kiválasztottakat, és ilyenkor néhány mondat kíséretében átnyújtott nekik valamit az ajándékok közül. Csima emlékezett arra a jóleső belső bizsergésre, amikor először járulhatott az úr színe elé. Ott állt az íróasztal előtt és nézte a rengeteg szemet gyönyörködtető csecsebecsét, alig figyelve az elhangzott szavakra. Csak mintegy ködös távolból derengett tudatában, hogy Fleishmann elvtárs meg van elégedve a munkájával, a hozzáállásával, és további sikereket kíván a …. mihez is? És aztán végre elindult Fleishmann elvtárs keze, tétován matatott az asztalon, végül egy Seagram’s Scotch Whisky kerámia hamutartót emelt fel. Amikor kifelé áthaladt a titkárságon, mindenki mosolyogva gratulált neki. Visszaérve irodájába csak azért nem vágta földhöz, mert ott volt a gépírónője. Neki adta. Csak jóval később értette meg, ez a szertartás nem az ajándékról szólt, hanem a hűségről, a befogadásról. Ilyen fölényes, atyai mozdulattal nyújtják csókra kezüket Szicíliában a keresztapák, vagy a Vatikánban a Pápa. Azt jelenti: elfogadtalak, megbízok benned, az enyém vagy. De akkor, ott, csak arra tudott gondolni, hogy ennél sokkal szebb hamutartói, italkészletei, öngyújtói vannak otthon (hiszen ő szokta leltározni ezeket), most megérdemelt volna valami mást, valami többet.
Nos, tisztelt húsos elvtársak – rebbent vissza – engem ne nézzenek olcsójánosnak.
Aztán meg esélyt kívánt adni a másiknak is. Így tisztességes – gondolta – mármint önmagával szemben.
A délutáni másik meghallgatáson négy nő fogadta. Az intézmények vezetője, egy talán a harmincas évei közepén járó, rövid feketehajú, kissé molett hölgy, a hasonló korúnak látszó gazdasági vezető, annak valamivel fiatalabb helyettese, továbbá egy szintén középkorú, és (ellentétben a többiekkel) szigorú, szúrós szemű. Ő volt a párttitkár.
Rossz ómen, volt az első érzése. Jelenlegi munkahelyéről is azért akart elmenni, mert ott kitört a nőuralom. A vezér nyugdíjba ment, a gazdasági helyettesét nevezték ki, egy kövér, rosszindulatú nőt. Nem nagyon csípték egymást. – Megjött a bugyi brigád – súgtak össze a hátuk mögött, amikor a számvitelissel, meg a személyzetissel vidéki kirendeltségeket látogattak meg. Nem csoda, ha itt, a négy nőt elnézve, szinte már meg is bánta, hogy eljött. Évekkel később, visszaemlékezve arra a napra, meg kellett állapítania: végül is jól sült el minden.
A hölgyek, felmérve megjelenését (úgy, ahogy ezt csak a nők tudják) és talán összehasonlítva más, korábban náluk vizitált jelentkezővel, látszólag nem találták ellenszenvesnek. Csima arányos, mondhatni sportos alkatú, százhetvenöt magas, megnyerő arcú férfi volt. Szőke haja a halántéka körül már kissé őszült, de még sehol nem kopaszodott.
Az elég hamar kiderült, hogy nem igazán tudják, mit kezdjenek a szakmával (rendészet), mert ilyen nem létezett korábban. A minisztérium ragaszkodott ehhez, és olyan komolyan, hogy még státuszt is adott hozzá. Egy költségvetési intézménynél ezen múlik minden, hiszen ezzel együtt jár a bértömeg is, amit egyébként – a meglévőkéből – nehéz lenne kigazdálkodni.
Nos, ha az embernek nem az élete függ tőle, nem vérre (egzisztenciára) megy a dolog, minden bizonnyal a felszabadultabb, közvetlenebb fizimiskáját sikerül bemutatnia. Így aztán Csima minden elfogódottság nélkül ecsetelte jártasságát mi-mindenben. A korábbi évek során kiseggelt bizonyítványok, szakmai végzettségek (négy közép, négy felsőfokú), a különböző vállalatoknál, (sőt, több költségvetési intézménynél is) begyűjtött vezetői tapasztalat, úgy tűnt, bőven elegendőnek bizonyult. Hanem, arra a kérdésre, hogy mégis miért jelentkezett épp oda, (a csontos-húsosokat persze nem említette előttük), mégsem ezekről beszélt, hanem szerényen bevallotta: van neki még egy ilyen-olyan esztétika szakos oklevele is, és mindig érdekelték a művészetek, közel állnak szívéhez, bármely formáját nézzük is. Ugyan a kortárs műveket – mi tagadás – nem igazán ismeri, de minden vágya pótolni eme hiányosságot.
Úgy találta, ezek után már talán megbocsátják a rendész szakmához kötődő múltját, mert nem volt nehéz észrevennie: azzal kapcsolatban a hölgyeknek vannak bizonyos fenntartásaik. Ugyan – akkor még – nem értette ennek lelki okait.
Egyébként pedig, a négy nőt – így elsőre – meglehetősnek találta. Az ember megérzi, a másik szeméből kiolvassa, ha valami nem kerek. Mindegyik jóindulatúnak látszott és őszinte érdeklődés tükröződött az arcukon. Talán csak a párttitkár próbált fontoskodni, de a többiek hamar leszerelték. Az igazgatónő nem sokat kérdezett, csendesen figyelt és időnként a többiekre nézett, kutatva azok véleményét. Nagy, kerek, kék szemeiből Csima inkább biztatást vélt kiolvasni. A gazdasági vezető mozgékonyabb, vagányabb, kíváncsibb természetű, szinte egyedül vitte a szót. Helyettese, a nála fiatalabb, barna hajú, barna szemű, nyúlánk alkat, nem szólt közbe, mindvégig egy határidőnaplót lapozgatott. A párttitkárként bemutatkozó szigorúnak tűnt, gyorsan, szinte hadarva beszélt, közbeszólásai energikusak, határozottak voltak, szerencsére ritkán szólalt meg. Az egész nem tartott fél óránál tovább. Csima jó érzésekkel ment haza, és már nem volt biztos magában, ezért a döntést későbbre halasztotta. Volt ebben valami tudatalatti, kimondhatatlan sejtelem, hogy úgyis ezt fogja választani, csak még hagyni kell a lelkét, hadd győzködje az eszét. Mert máskülönben világos, hogy az anyagi természetű világmindenségben az anyagi prioritásokat kell elfogadni, támogatni. Hanem azért csak van lélek is (hívjuk bárminek), és néha őt is hagyni kell érvényesülni, meg ne betegedjék. Mert, hogy a lelki betegségeknek még medicinája sincs, azt kigyógyítani sem mindig lehet. Talán egy pszichiáter jobban el tudná mondani, mivel jár a vágyak, érzések, titkos álmok elfojtása, és mitől van oly sok idegbeteg, búskomor ember a földön.
A válaszok kialkudott határidejéhez közeledve már-már tényleg pénzt akart feldobni: döntsön a vak-véletlen. Ugyanis, amíg belül inkább hajlott az új hölgykoszorú felé, otthon, kis családja már előre kifundálta a csontos-hús elkészítésének huszonhét fortélyát, és az éppen emelkedőben lévő húsárakra apellálva, kész ténynek tartotta a dolgot.
Így aztán később sem tudta megfogalmazni magának, miért döntött úgy, ahogy döntött. De az igaz, hogy utóbb nem nagyon bánta. Ő, aki korábban két-három évnél tovább egyetlen munkahelyen sem tudta kifenekelni a nadrágját, közel tizennégy évig koptatta e patinás épület lépcsőit. Csak azért ennyit, mert közben elrepült az idő (lám, alig vette észre), és egyszer csak azt hallotta: békés nyugdíjas éveket kívánnak neki a munkatársai.
Hanem addig történt egy s más vele is, a céggel is, de még az országgal is. A munkahelye telephelyet váltott (bár csak egy rövid időre), az ország meg rendszert, úgy tűnik örökre.
