Egy évvel ezelőtt még azt hittem, én már túl vagyok mindenen. Rendszerváltáson, új évezredbe lépésen, talán az egész életen. Nem úgy lett, nem az unalom és a megszokás telepedett ránk 2020-ban, hanem a vírus.
Megdöbbenek, hogy tavaly még milyen átlagosan karácsonyoztunk, ültük körül tízen az asztalt, táncoltunk hajnalig szilveszterkor a nyugdíjas klubban. Hitetlenkedve nézem a fényképeket, amiket a gugli dob fel egy évvel ezelőtti emlékként. Ruhákat próbálok rajtuk, az a gondom, hogy melyiket vegyem fel a buliba.
Most ki sem nyitom a szekrényt, két rend melegítőt váltogatok. Egy héten egyszer veszek fel kimenős ruhát, amikor bevásárolunk. Esetleg kétszer, ha orvoshoz is kell mennem – akkor mérlegelem hosszasan, milyen hőmérséklet lesz vajon a kórházban vagy a rendelőben.
Az a nagy esemény az életemben, hogy két hétben egyszer – mikor nincs ott az iskolás nagyobb testvér, aki hazahozhatja a vírust – meglátogathatom a kisunokámat. A kertben sétálunk, játszunk, hallhatom élőben az új szavait. Néha még hozzá is teszünk egyet, bár ehhez a háromdimenziós együttlét ideje kevés. Totyog a kicsi, mint egy miniatűr űrhajós, csizmába-kezeslábasba-sapkába csomagolva, rajtam is három réteg téli ruha, nehogy megfázzak. Virtuálisan hosszabb időt tölthetünk együtt, olyankor szerepel, szégyenlősen bújik az anyjához, aztán kiböki bátran, hogy „bab” – már ezt a nehéz, kemény szót is ki tudja mondani! Puszit is ad, nézem a képernyőn, ahogy kedveskedve nyomja oda az orrát „Ana” arcához.
2020 ezt hozta nekünk: távolságtartást, érinthetetlenséget, muszájokat és nem szabadokat.
Legyen az újévi reménységünk az, hogy 2021-ben visszakapjuk egymást és önmagunkat.