Elveszett, megsemmisült, elpusztult, csoportból hátra maradt még meglevő résznek lenni nem jó. A maradvány túl van a saját idején. Teljessége letűnt, nagy valószínűséggel eredeti voltának immár csak csökevénye. Nem lehet csodálkozni azon, ha a jelen teljességében élők nem tudnak mit kezdeni valami olyasmi romjaival, ami már nem létezik. A kortársban nem becsülhető csak a múltja. Az együttéléshez itt és most gyakorolható minőségek kellenek. Az olyan identitás, ami múlt-orientált, nem lehet a jelenben megdönthetetlen erejű. A sztyeppe egyike az ókorban gyökerező civilizációs régióknak, amely az akkori egy-kétszáz milliós világnépesség organikus élettéreként jól működött, de sohasem volt egységes élettér, sem nyelvileg homogén. Lakói iráni, török, finnugor és sok egyéb nyelvet beszéltek, változó összetételben és megoszlásban. Ahogy a sztyeppei nyelv alkalmazkodott a változó világhoz, a kultúra is hozzá-átalakult a létrejött környezethez. Ahogy a nomádok mai utódai, jelen élőhelyükön, a változó klímában, nem fátlan pusztában való vándorlásra vágynak, úgy van szüksége a virágozni kívánó, sztyeppei kultúrának – a kultikus romok mellett – lakható otthonokra, kifejező nyelvre és élhető kultúrára.