Vörös Eszter Anna: Odaát

Mersdorf Ilona: Az ébredésről

Az ébredés az ajtó, amin kilépsz az éjszakából. Elenged a sötétség, megint, megkönnyebbülés. De benned marad a nosztalgia, hogy elvesztettél valamit, ami csak te voltál. A világot, ami csak benned él, mint a múltad. Ahová átköltöztek azok, akiket szerettél, és azok, akiket eltemettél, vagy csak el szerettél volna felejteni. Ott élnek mind, halhatatlanul, az éjszaka végtelen barlangrendszerében, s ha arra tévedsz, véletlenül, nyugodt örömmel fogadnak, elmúlhatatlan szeretettel, és benned orgonál a boldogság vízizenéje. Ez az öröklét? Vagy csak egy múló pillanat?
Az ébredés a part, ahová ki kell lépned önmagad tengeréből, otthagyni az ölelő, selymes hullámokat, a felszín alatt megtörő fény kaleidoszkóp-káprázatát. A part karcos, érdes, szürke, és rád szakad a gravitáció. Nehéz a tested – vagy mi is az, aminek súlyát ismét magadra kell öltened?
Vajon hány olyan fényes reggel volt az életedben, amikor ott volt, rajtad kívül az, amire vágytál, és csak feküdtél, nem mozdultál, nehogy elriaszd a melletted alvó boldogságot? Hány olyan nap, aminek partja a végtelen horizontjáig ért? Nincs ilyen számvetésed – de ha volna, vajon már véglegesek volnának a számai?
A hétköznap- reggel a gondokat görgeti eléd, a tennivalókat, a terveket. A félhomály felnagyítja a szürke árnyakat, a legkisebb akadály is leküzdhetetlennek látszik. Minden perc távolabb sodor attól, akinek ébredni szeretnél. Pikkelyenként öltöd magadra az ébredés páncélruháját, hogy legyen, ami megvéd a feléd száguldó naptól.
A legrosszabb az, mikor a reggel csak úgy rád rohan. Lerántja rólad az álom meleg takaróját, és ott dideregsz meztelen, nincs miből összeraknod aznapi önmagad. Az, aki felkel, tesz-vesz, beszél – talán nem is te vagy. Te ott maradtál valahol az éjszaka bugyraiban, amik éhesen elnyelik az örökké bennük tévelygőket.