Illusztráció: Almási Lajos

35. Drukkerlét. Bármennyire is komoly dolog az élet, a társadalom működése felfogható egyfajta játéknak. Ez akkor is igaz, ha az emberek a játékra csak mint valamiféle önkéntes, nem kötelező, „szabadidős” tevékenységre tekintenek. Vannak olyanok, akik részt vesznek benne, és vannak, akik csak nézők. A drukkerek mindig és mindenhol sokkal többen vannak. Egy konkrét helyzetben fontos a kétféle hozzáállás aránya. Mikor a kelet-európai rendszerváltások lehetősége – váratlanul és az érintettektől függetlenül – megnyílt a térség országai, népei számára, minden ország saját karaktere szerint viselkedett. Prágában, Varsóban, de még Bukarestben is százezreket mozgatott meg a változásigény, nálunk tízezreket mozgósítottak a különböző szándékú „szervezők”. Magyarország történelmileg túlélésre rendezkedett be. Itt – rendre – az alámerülő, kibekkelő, a nézőtérről csak az alkalmas pillanatban a játékba beszállók érvényesülnek. Nem a Rákóczik nyernek, hanem a Grassalkovichok. Az emberek inkább a hatalom mellett, mint ellene vonulnak utcára. Uralkodásuk idején lépnek be mozgalmakba, pártokba. Az a tény, hogy aktívan legfeljebb csak néhány tízezren kapcsolódtak be a változtatásba, és a többiek bevonására csak erőtlen, gyorsan elhaló és meddő próbálkozások történtek, egyik legfontosabb oka a mai helyzetnek. A mindenkori hatalomra kerültek számíthattak erre a passzivitásra.

36. MDF-piac. A rendszerváltáskor a világban egyeduralkodó – nálunk is az összeomló szocialista (terv)gazdaság helyére törekvő – neoliberális gazdaságpolitika a piac mindenhatóságát hirdette. Akkor még kevesen látták, hogy valódi lényege éppen ellenkezőleg, a szélsőséges jogi eszközökkel történő piactorzítás. Ma már jól látható, hogy a cél nem az igények jobb kielégítése, hanem márkák megalkotása, és azok neve alatt, privilegizált körülmények között, a profittermelés. Az MDF-piacok, a Magyar Demokrata Fórum kezdeményezésére, a városokban létrejött olyan piacterek és ott tartott vásárok voltak, ahol a mezőgazdasági termelők a kereskedelem kiiktatásával, politika által szervezetten, közvetlenül a fogyasztóknak értékesíthették termékeiket, főleg élelmiszereket. A rendszerváltás átmeneti viszonyai között, az élelmiszerek iránti kereslet és kínálat eltávolodott egymástól. A városokban élő, a változások következtében egyre nagyobb számban munkanélküli polgárok, bevételük mind nagyobb részét fordították az egyre dráguló élelmiszerek vásárlására. A mezőgazdasági termelők maguk is veszélybe kerültek, mert a terményeiket korábban felvásárló, és részben azokat exportáló cégek, a piac politikai eredetű beszűkülésével, majd összeomlásával tönkrementek, így a kereskedelem drágulásával találták szembe magukat. Az „elérhető árak” persze azt is jelentették, hogy ezeken a piacokon az egyébként is eladósodott állam sem igen jutott adóbevételhez. Ez a megoldás ideiglenesen segített a katasztrófa elhárításban, de nem támogatta a (szociális?) piacgazdaság intézményesülését.