Pancsó világosszürke tollazatú nimfapapagáj volt. Nevét egy kubai barátunk után kapta, akitől sokat tanultunk, amikor ott éltünk. Az idősebb fiam vásárolta egy madárboltban, mert megtetszett neki a papagáj színes tollazata. Szeme alatt kör alakú piros folt volt, a fején sárga bóbita díszlett, jókedvűnek tűnt.

Amikor hozzánk került, elhatároztuk, nem tartjuk állandóan kalitkában. A nappalokat szabadon röpködve töltötte, és csak éjszakára csalogattuk be, hogy éjjel biztonságban legyen. Ez a művelet nem mindig sikerült. Napközben többször is bement, de ha észrevette, hogy be akarjuk zárni, azonnal kirepült onnan. Mintha olvasni tudott volna a gondolatainkban. Sokszor megtréfált minket, és kikényszerítette az esti vadászatot. A kalitka ajtajára ilyenkor vékony zsineget kötöttünk, friss vizet öntöttünk az itatójába, és kedvenc magvait szórtuk be a kalitka aljába. Messziről figyeltük, mit fog csinálni. Amikor a kíváncsisága miatt berepült, gyorsan megrántottuk a zsinórt, és a kalitka ajtaja bezárult. Ilyenkor biztosan fogolynak érezte magát, és nemtetszését tolla felborzolásával adta tudtunkra.

Reggel azonnal kiengedtük, ő a vállunkra szállt, csőrével a tarkónkat cirógatta, közben pityegett, így köszönte meg, hogy visszaadtuk a szabadságát. Napközben az erdőből behozott száraz faágon szeretett pihenni, melyet a kalitkájától távol, az ablak közelében helyeztünk el. Azt is megtanulta, hogy a biológiai dolgát, mindig a faágon végezze el, így csak az alatta levő papírt kellet cserélgetnünk.

Délben, mikor ebédeltünk, sokszor az asztalra szállt, ott szemlélte a mozdulatainkat. Egyik alkalommal kicsit tovább merészkedett, a levesestányér szélére. Talán meg akarta kóstolni, amit eszünk, de sajnos a lába megcsúszott, és beleesett a paradicsomlevesbe. Megijedt, majd hirtelen kimászott a tányér szélére, és erőteljes szárnycsapásokkal rázta le magáról a leves maradványait, ami szertefröccsent az asztalon. Mi is meglepődtünk, hiszen az arcunk, a ruhánk és az abrosz is bőven kapott a piros léből. Szegény Pancsó, miután mindent lerázott magáról, kedvenc fájára repült, szárnya alá dugta a fejét, és sokáig meg sem mozdult.

Napközben egyedül volt a lakásban, kedvére repülhetett, de amikor meghallotta a kulcs zörgését a zárban, azonnal füttyögésbe kezdett. Mikor a szobába értünk, a vállunkra szállt, és csőrével a nyakunkat csiklandozta. Nagyon örült, hogy hazajöttünk, és hozzánk bújhat egy kicsit.

A vállunkon sokszor a fürdőszobába is bevittük, ahol a tükörben mindig rácsodálkozott a saját képmására. Ilyenkor izgalomba jött, és a tükör körül repkedve kereste a másik madarat.

Tanulékony volt. Mindenre figyelt, még a férjem fütyülését is utánozta. Rövid idő alatt megtanulta a Gyöngyhalászok és a Sorrentói szerenád dallamát is. Ha jókedve volt, csodálatos trillázásba kezdett.

Időnként kalitkájába zárva kitettük levegőzni az erkélyre. Ez biztosan tetszett neki, mert ekkor mindig elkezdett fütyülni. A házunk előtt elhaladó emberek, amikor meghallották a hangját, jobbra-balra tekintgettek, mert nem tudták, honnan jön ez a hang.

Egy kíváncsi hölgy egyszer becsöngetett, megérdeklődni, ki fütyüli ilyen szépen a nem mindennap hallható Gyöngyhalászokat. Amikor megbizonyosodott, hogy mindezt a Pancsó papagáj műveli, szinte hinni sem akarta, mert ilyen szép hangszínben még sosem hallotta a dalt.

A férjem fokozni akarta a hölgy csodálkozását, és elkezdte fütyülni a Sorrentói szerenád első sorát, majd várt egy kicsit, utána Pancsó eltrillázta a második sort. A továbbiakban egymást váltották, amíg a dal véget nem ért. A hölgy teljesen elképedt, nem akarta hinni, amit hallott.

Pedig igaz volt. Pancsó duettet fütyült a férjemmel.