Boldogan szaladgált egyik szobából a másikba. Élvezte, hogy járni tud. Mit járni? Suhanni, szökdellni, repülni! Eszébe se jutott óvatosan közlekedni. Az már a múlté! Mintha meg sem történt volna. Oda-odakapta az órára a szemét, tudta, sietnie kell, ha mindennel időben kész akar lenni. Az első szobában az utolsó párna a fotelbe, a fürdőszobában a szekrény mélyéről kibányászott illatosító a WC-be, a konyhában az ünnepi pöttyös szalvéta a tányérok mellé. Szerencsére maradt még tíz perce, ennyi kellett is, hogy szép lassú mozdulatokkal elővegye a polcról a könyvek mögé dugott kis füzetet, és még egyszer gondosan átnézze. Igen-igen, jól emlékezett; a levesekkel kezdődött, aztán a hús nélküli egytálételek, majd a szárnyasok, sertés-, és marhahúsok következtek, és néhány nehezebben elkészíthető köret után végül a desszertekkel ért véget a gyűjtemény. Közel emelte a szeméhez a kézírást – vajon olvasható? Régimódi, szálkás betűk – ő tökéletesen érthetőnek látta a szavakat. De ki tudja, ezek a mai fiatalok, talán már nem is írnak kézzel. Valahol azt olvasta, hogy az első osztályosokat hamarosan gépelni tanítják, nem kézzel írni. Legyintett. Ez is egy múló divat, vége lesz egyszer ennek a számítógép-őrületnek is. „Még jó, hogy nem beszélek magamban” – gondolta, amikor rájött, hogy a gondolataira kézmozgással is ráerősített. „Bár az sem lenne furcsa! Egyszál magam vagyok már… hány hónapja is? Éppen egy fél éve.”

Nagyon lassan gyógyult a kórház után, jólesett volna, ha a lánya legalább két- vagy háromhetente el tud jönni hozzá. De megértette, hogy a több száz kilométer, a soha-abba-nem-hagyható munka, és főleg a gyerekek miatt nehéz lett volna megoldani még a hétvégéket is. De most a háromnapos ünnep alatt ideutaznak, és végre láthatja is az unokáit, nemcsak beszélhet velük! A Kingával való találkozást várta legjobban. Telefonon de sokszor dicsekedett a legújabb főztjével vagy süteményével, amivel meglepte az egész családot! Szinte maga előtt látta az asztalt, amin ott gőzölgött a paradicsomleves, illatozott a frissen sült oldalas vagy aranylott a túrógombóc. A kisunokája nagyon érzékletesen tudta leírni, hogy mit hogyan készített és tálalt. Pedig még csak tizenkét éves volt. Bezzeg az anyjának a tojásrántotta elkészítését sem tudta megtanítani annak idején. Ehhez is érzék kell, tehetség, amit, úgy látszik, Kinga örökölt tőle. „A receptjeim, anyám és az ő anyjának évtizedeken át őrzött leírásai jó kezekbe kerülnek.” Egy fényes, lila szalaggal kötötte át a receptkönyvet miközben ezen gondolkodott, így alig hallotta meg a csengetést.

– Már harmadszor nyomtuk meg, nagyi! – cuppant a puszi az arcán egy elhadart mondat kíséretében.

– Mit főztél? Sült csirke illatot érzek… képzeld el, pont tegnap néztem recepteket sült csirkére, le is töltöttem vagy tizenötöt a netről, mutatom, nézd! – Kinga telefonján annyi kép villant fel gyors egymásutánban, hogy megszédült tőle. Hirtelen jeges szorítást érzett  a mellkasában.

Látta a lánya rémült arcát, amint a karja alá nyúl, a veje ideges kapkodását, amint a mutatóujjával ütöget valamit a telefonján, és Kinga csodálkozó tekintetét.

Leültették. Pont arra a székre huppant, amelyiken a családi receptkönyv húzódott meg szerényen. Úgy áradt szét benne az üresség, hogy még a combnyaktörésnél is jobban fájt. Hirtelen buggyantak ki a könnyek szeméből, és megállíthatatlanul csorogtak az arcán. A feledésbe taszított családi ételek emléke sajgott benne vigasztalanul.