Szisszen a tű, ahogy átböki az anyagot. Cuppan az száj, ahogy nyálazza a fonalat. Percen a szú a fában, hallanánk, ahogy pereg a homok a homokórában – ha lenne a szobában. Lassulunk. Érezzük sorsfordító jelentőségét a mozdulatoknak. Van súlya a hallgatásnak és van ereje a szónak. Először csak a munkával kapcsolatos óvatos szójátékok, vicces megjegyzések hangzanak el. Próbálunk egymásra hangolódni, alakul a közösség. „Ahol ketten-hárman összejönnek a nevemben…” A szeretet jegyében vagyunk itt, megteremteni és adni akarunk valamit. A fennkölt gondolatot senki nem mondja ki, de komoly hozzáállásunkban, a munka iránti türelmünkben, egymás őszintén kedves segítésében mindenütt jelen van. Jönnek a kérdések is hamar, többen a mindennapokban is szoros kapcsolatot tartanak fenn. Megszokott tevékenységekről, női szerepekről. Hogy lehet négy gyermek mellett visszatalálni az irodai munka világába? Vagy éppen miért kerültünk ki onnan? Csendek. Mindenki csendje más. Van, aki elgondolkodik a hallottakról és magára vonatkoztatja. Van, aki örül, vagy éppen sajnálja a tárgyilagos helyzetjelentést tevő sorstársát.

Egy kis sürgés-forgás, régiek mennek, újak jönnek, felébred egy alvó kisbaba – észrevesszük, hogy jé, ő is itt van, milyen csendes! Előjönnek az élmények várandósságról, szülésről. Az élet igazán fontos dolgairól. Egyikünk szemérmesen nyílt vallomást tesz: mindegyik gyereke úgy született, amilyen természete lett később. Egyik szinte kirepült, a másik komótosan küzdötte életre magát. Surran a tű, szakad a cérna, tenyérbe simul a kész ajándék. Időtől, tértől, kortól független az emberben a közösséghez való tartozás akarata.  Az adventi hímzőkör ebben az évben is észrevétlen természetességgel tette a dolgát.