Váratlanul folytam bele. Erdélyiné, Kati barátnőm erősködött velem, hogy aki ilyen emaileket ír, mint én, annak az IRodalmi KerekAsztal tagjai közt a helye. Nem vettem komolyan az ötletet, mivel én nem írok semmit, csak levelezgetek. Nem értem rá, értelmét sem láttam, csak kívülről csodáltam a történéseket. Ő lelkesen mesélt készülő könyvről, felolvasó estről, és nem utolsósorban az IRKA – s barátokról és a novelláiról.

Valaki megbántott, hazudott, s én leírtam a történteket. Feltettem a férjem facebook oldalára. Bár ne tettem volna! Sikere lett és Katám lecsapott rám:

– Köztünk a helyed. Most nem érek rá, „fő(l)” az új IRKA könyv, de a bemutató után, téged mutatlak be a többieknek.

Nem lett belőle semmi. Katám útra kelt, s az égieknek olvassa már a szép történeteket. Elbúcsúztam tőle egy szomorú levélben. Elment, de valamit itt hagyott nekem emlékbe, az írás örömét. Megízleltem, megszerettem, jól vagy rosszul, megírtam a velem történteket vagy a véleményemet. Vajon Katám olvassa-e?

– Katinak ez tetszene – szólt a férjem, és apámról írt novellámat a facebook-ra feltette.

Julika elolvasta és hívott azonnal:

– Gyere közénk az IRKA-ba, Irma – és kimondta a varázsmondatot – Kati biztosan így akarná!

„Kati, Kati, hányszor hívtál, hányszor kértél, hát legyen! Ezt még megteszem neked. Benézek, ott leszek, azután élem tovább a régi életem.”

Elmentem a foglalkozásra. Nem a kiszemelt novellámat olvastam fel, de sikerült! Akadozva bár, de elhabogtam, s ettől kezdve IRKA tag lettem. Befogadtak, kedvesek voltak velem, biztattak, sőt Anna, állatról szóló novellát is kért tőlem, mondván, ha jó, az új könyvbe belevesz.

Férjem lelkes volt, én nem. Nem vagyok olyan jó, minek ez nekem?

– Kati is így akarná – mondta ki férjem is a varázsmondatot.

„Jaj, Kati! Hát mit akarsz? Nincs időm erre! Annyi bajunk van, minek tetézzem még ezzel is?”

Nem hagytak tétovázni, felkapott, sodort magával írókör. A novellám jó lesz, csak lektorálni kell! Anna, Ilona és Márti máris kézbe vette, javította és elém tette a végleges szöveget.

– Jó lesz így?- kérdezték tőlem és a gyomrom remegni kezdett. Honnan tudjam? Lektorálás, tördelés, fülszöveg, ismeretlen fogalmak, nem értek én ehhez. Házi feladatként írni és írni, honnan vegyek rá időt? Nem vagyok jó, mit keresek én itt, ennyi hozzáértő között? Kényszerré vált az írás, egyre többet és többet ültem a számítógép előtt. Igyekeztem, minden tőlem telhetőt megtettem, még fülszöveget is kiagyaltam, bár ebben férjem elszólása segített: Noé bárkája második útjára indul.

Azt hittem megúszom, végre rájönnek, hogy én nem ide való vagyok. Nem kell többé félnem az elvárásoktól, itt hagyhatom az egészet! Viszlát, Kati! Én megyek!

Dehogy mehetek! Könyvbemutató és felolvasás lesz, Anna a markomba nyomja a szövegem. Én és a hangos olvasás, tudják-e mit vállalnak fel velem? Férjem még mindig hiszi, hogy jó leszek. Naponta többször is felolvasom a kijelölt szövegem.

– Így érzik jól magukat……- jaj, már kívülről tudom, mégis mindig elrontom. Férjem hallgatja, jámbor arccal javít ki századszor is. Görcsös vagyok, félek, mi lesz, ha felsülök? Nem magamat féltem, hanem a többieket. Mennyi munka, mennyi küszködés van ebben a könyvben, hogy jövök én ahhoz, hogy mindezt tönkre tegyem?

Töprengeni nincs idő, itt a nagy nap és az újabb feladat. Sütni kell, lehetőleg állatfigurás süteményeket, a könyvbemutató vendégeinek! Édes már van, sósat kérnek, így sajtos rudat sütök. Ez minden csak nem állatos! Jobb híján felrakunk egy kis madárfészket a kínáló kosár fülére. Persze ezt is férjem köti fel, annyira remeg a kezem.

Mit vegyek fel? Legyen ünnepélyes, vagy kicsit sportos is lehet? A fene sem tudja, erről nem beszéltek. Marad a fehér blúz, az jól deríti az arcomat, a fekete farmer nem lesz feltűnő. Kész lennék? Aligha, smink is kellene, egy kicsi. Lesem betegségtől véreres arcomat, bizony elsuhant mellettem is a száguldó idő, a make up már nem slankítja a ráncokat. Jaj, Katám, egyre jobban hasonlítok rád! Ősz haj, kerek pofi, csak az én szemem szürkébb egy kicsit. Megremeg a kezem, s a szempillaspirál zuhanórepüléssel landol a csapban.

– Menjünk, már nem bírom – kérem a férjemet. – Talán ott nem leszek ennyire ideges.

Az utcán tombol a szél, bontja a kabátot, lopja a sálat, kavarja a port, táncol a falevelekkel.

– Már Darwin is parázik – céloz férjem rám és a szörnyű időre. Nevetnék, de hangom csak nyekergő, artikulátlan sikoly:

– Sanyi, én visszafordulok!

A könyvtár csupa nyüzsgés, mindenki izgatott. A vendégváró asztalok roskadoznak a sok finom falattól. Az írótársak kedvesen fogadnak, dicsérik a kosaramat. Anna elmondja a lényeget, hová ülünk, hogyan zajlik majd a bemutató. Keresem a székemet, kisebb frászt kapok. Megnőtt a terem? Kitágították a falakat? Ez nem volt ilyen nagy!

Ijedten lesek körbe, nézem a szereplőket. Alig ismerem őket, neveket tudok, de archoz, hanghoz nem tudom kötni. Drága Anna, édes tyúkanyó, de jó, hogy gondoltál bugyuta csibédre! A széken ott a mentőöv, sorszámozott nevek, ahogyan következünk.

– Hányadik vagy? – kérdezem a mellettem álló nyurga hölgyet. Láttam már többször, de a nevét nem tudom.

– Tizennyolc – válaszol kurtán – És te? – kérdez vissza rögtön.

– Mint mindig, most is a tizenharmadik, üldöz ez a szám, egy életen át – próbálok viccelni, de közben a szemem fürgén pásztázza a neveket. Megvan! Tizennyolcas, azaz Kriszta. Fog ez menni! Mire az estnek vége lesz, betéve tudom majd a neveket. Áldott legyen a te neved, Anna!

– Kezdünk – mondja valaki és a terem a hátam mögött hirtelen megtelik. Félelemmel vegyes örömmel fedezem fel a jó barátokat, jaj, hogy fogok előttük lebőgni?!

– Nyugi, jó leszel, ne törődj semmivel – mosolyog mellettem Béla. Végre, őt legalább ismerem!

A nyüzsgés elhalkul, Ilona, Anna, Eszter az asztalnál, a meghívott vendég keresztbe tett lábbal hallgatja a könyvtár vezetőjének nyitóbeszédét. És indul a „cirkusz”, nincs visszaút, minden élesbe megy. Kati, ugye most nevetsz rajtam odafenn? A pulpituson laza, könnyű beszélgetés folyik Eszter képeiről, én meg a székemen vacogok:

„…erre a célra kinevelt”… Istenem, megbolondulok! Lopva körbenézek, tizenhat fej bújja a jegyzetét. „Aha, szóval ti is paráztok”, állapítom meg, de ez sovány vigasz. János máris felolvas. Szépen tagoltan ejti a szavakat. Csodálnám rutinját, de már Ilonánál a mikrofon. Mosolyog és magabiztos. Könnyű neki, mondanám, de máris Pál mesél. Végre tudom már, hogy nézel ki Pál! Julika jön, ő hozott az IRKA-ba. Na, megállj, te könnyen beszélsz, folyékonyan gördülnek szavaid, én meg itt halok meg. Zsuzsa tündéri nő, őt már ismerem, Terike a hatos, sokat hallottam már róla is. Évi magabiztos, tudja, hogy szép orgánuma van. Vége az első felolvasó blokknak.

Egy kis beszélgetés Szandrával, aki viccesen ecseteli novellája megszületésének történetét. Zabszem nem fér sehová, a következő blokkban már nekem is csipogni kell. Bámulom Lajos klasszikus férfifejét, ahogy maga elé nézve, dallamosan szaval. Jaj, már Márti jön, könnyedén olvas, látszik, hogy tanárnő, nem esik nehezére a szereplés. Anikó lágy és nőies, meg sem kottyan neki az a pár sor. Kati lenyűgözi a közönséget, mindenki feszülten figyel.

„Béla még ne! Ne siess, élvezd ki a mondókádat, hallod? Ne!” De. Máris kezemben a mikrofon. Remeg a kezem, lobog a papír, alig látom a betűket. Ez az én hangom? Olyan, mint egy túlvilági ének. „Ne hadarj, lassan, formáld a mondatokat”, jut eszembe férjem szava. Mire betartanám tanácsát, már vége is a szövegemnek, úgy dobom a mikrofont a másik Évinek, mintha mérges kígyót tartanék a kezemben. Évi búgó hangja, kedves mosolya kicsit megnyugtat. Máris Péter jön, irigylem, cseppet sem izgul, hipp-hopp csak úgy gördülnek szájából a mondatok. Anna, szintén profi, de meg van hatódva, hiszen szülei ott ülnek az első sorban.

Kriszti öntudatosan, komoly képpel áll fel, tagoltan, szépen sorolja a szavakat. Erika az utolsó felolvasó. Viccesen fogja fel, hogy kimondja az állat nevét, melyet a közönségnek kellett volna kitalálnia. Ennyire profi, direkt csinálta?

Kész! Vége! Mennék már, de most jönnek a diák. Kedvenc állatok, meghitt pillanatok. Jézusom, elkenem a sminkem, ha ennyire zokogok!

– Az én kutyám, elhunyt már – súgom Bélának és máris ott látom a vásznon a kismacskáinkat is. Hogy erre nem gondoltam, mikor a vetítéshez odaadtam a képeket, milyen lesz viszontlátni benneteket, ekkora méretben? Folyik a könnyem, de nem szégyellem.

A könyvbemutatónak vége, a közönség a büfé asztaloknál kóstolgatja a finom süteményeket.

Katám, már értelek! Olyan szép itt minden!

Akár egy nagy család a bölcső előtt. Örvendeznek, csodálkozva, féltőn állják körbe a „csecsemőt”.

– Látjátok milyen szép, mennyire hasonlít a testvéreire? – büszkélkednek a szülők, s Árpi segítségével kézről kézre adják a „kisdedet”.

– Mégis egészen más, nézzék a mosolyát – szól a megilletődött Lóránt, ahogy kézbe veszi.

– Ő a keresztpapa – súgnak össze a háta mögött. – Az a hölgy, a csíkos blúzban, ő adott nevet a „gyereknek”, ő a keresztmama – mutogatnak a jól értesült rokonok.

A para még nem múlik, félve sandítok a kosaram felé. Üres! Ezek szerint jó lett, ha máris elfogyott.

– Vegyél – kínál Andi – mézeskalács, emlékül sütöttem – és elém tart egy cuki kis kosárkát.

Most már teljesen kész vagyok! Celofán zacskócskák, benne kicsi szívek, rajta szalaggal átkötött, szívet melengető szöveg. Hihetetlen, hogy még erre is gondolt! Most már tényleg bőgök, de elbújni nem tudok. Íróköri társam, Magdi, átölel, gratulál. A barátok, ismerősök kedves szavakkal köszönnek el. Még mindig nincs vége, vár egy utolsó meglepetés, hívnak az írótársak:

– IRKA buli lesz itt a szomszédban, gyertek, ugye jöttök? – kérlelnek szelíden. Erre nem lehet nemet mondani, férjemmel boldogan trappolunk velük a tomboló szélben. Hangulatos terem, összetolt asztalok, vidám csevej, felszabadult, megkönnyebbült arcok. Zsong körülöttem a világ, édes Katám, de jó, hogy itt vagyok!

Férjemhez bújva, fáradtan araszolok ki a parkolóba. A szél nem csitul, elsodor, majd letépi rólunk a ruhát.

– Eddig csak arra vágytam, hogy túl legyek rajta, most meg visszafelé húzna a szívem – ordítom túl a szélvihart. Férjem nem szól, tudja, hogy mit érzek.

Kocsi, garázs, otthon, fürdőszoba. Langyos fürdővízben, mélázó emlékképek.

– Nem érhet így véget! – Ülök a gép elé, gyorsan megeresztek egy köszönő levélkét.

– A fotók nem valami jók, sötét volt a terem – szontyolodik férjem, mert, amíg én fürödtem, kíváncsi lélekkel gyorsan feltöltötte a képeket a számítógépre.

– Emléknek jó lesz – vigasztalom, és így is van, gubbasztunk a széken, lessük a monitort. Újraéljük a szép este minden pillanatát.

– Menjünk aludni, reggel korán kell kelni – kéri halkan párom. A jó meleg paplant már én is nagyon vágyom.

Nem múlik a vihar, tépi a fákat, de fáradt testem már alig hallja. Zúg a fejem, agyamban torlódnak az emlékek. Kaméleon …, kanári…., kutya …, macska…., mikrofon.…, így érzik jól magukat….. még hogy csak Darwin parázik? ….  Félálmú sóhajom útra kel a széllel:

– Köszönöm Katám, hogy ott voltál velem!