Kilökött a család – így lettem cseléd.
Jussom csak munka és szegényes ebéd
– semmi hála. De ha jön az éj ,
a nap halála, testem borsóhéj
mélyéből előgurul a lélek.
“Ne félj” súgja az éj, s én nem félek.
Mint jó szerető ölel az álom,
illó csodacipő dereng a lábon,
ringó csípővel táncolunk a bálon
s még reggel is az álom-waltzot járom.
Élet és álom – hamu és lencse,
szegény lányoknak nem jár szerencse.
De egy nap! Az álom valóság. Kiabál
a rikkancs ” A várban áll a bál!
Minden leány jöjjön, a herceg párra vár!
És a szívem dobban, remény lángja
lobban és fűt, mint a halotti máglya,
amin eddigi vágyaim égnek:
Egyszer, csak egyszer látszani szépnek!
Hajamban hamu, kemény a kezem,
rajtam már nem segít semmilyen selyem…
Rebben a homály, izzik a parázs
“Mindent megold egy bűbáj vagy varázs”
súgja az árny, e tündéri banya
régen nem látott ál-keresztanya.
“Egy csepp csoda itt, egy csöpp csáb amott
s hercegünk szíve már lángra kapott!”
Ragyog az arcom, hát mégis lehet,
hogy valaki meglát és engem szeret?
De mindez túl szép, hogy igaz legyen
hogy valaki vélem csodát tegyen.
A csoda sincs ingyen. Zálogot kérnek,
de mim van nékem, földi szegénynek?
“Ha nincsen rá pénz, a lelked is jó”
mosolyog rútul a tündér-anyó.
Azt nem lehet! A lelkem a kincsem,
lelkemen kívül más kincsem nincsen!
“Ugyan mit aggódsz, ha beléd szeret,
zálogod épségben visszaveszed!
Csak csókoljon meg, ez nem nagy dolog,
de siess, a mutató gyorsan forog!
Gyöngyöző könnyem a porba pereg,
mi lesz hát vélem, ha mégse nyerek.
Ráállok. Lám, már suhog a pálca,
szövődik máris a bűvös álca.
Semmiből szépség, ragyogó látszat,
szorít-szorít a hazug varázslat.
“Ne feledd lányom egy igazi csók”
indulnak rögvest az egér csikók.
Ölel az ülés, sütőtök puha,
feszül a húson a füstnyi ruha.
Élet és álom, hamu és lencse,
talán engem is érhet szerencse!
Befut a hintóm, várnak a szolgák,
mind csak szótlanul teszi a dolgát.
Dib-dob a szívem, tik-tak az óra,
hogy leszek otthon ma virradóra?!
Dib-dob a lábak, túl sok a lány,
tik-tok az óra – túl késő talán?
Nem tudom. A herceg felém se néz,
kemény a cipő, a kontyom nehéz.
Mi lesz most? A könnyem gyöngyként pereg,
sírok és sírok, mint hisztis gyerek.
A ruhám hófehér lélek szövet,
díszítik csillogó remény kövek.
Szép vagyok! Szép! De ez sem elég,
Talán a csoda itt semmit sem ér?
De talán mégis… A sors ma kegyes,
a herceg közel, tán engem keres.
Táncolunk. A zene hozzám simul.
Forgás. Fények. Arcom szépen pirul.
Végre sikerült! Édes nyugalom.
De a herceg arcán ül az unalom
és nem akar szeretni! A remény
csak haldokló, tünékeny tünemény.
Mi lesz most?! A lelkemért félek,
a pokolban a lélek-lékek mélyek,
és hideg van, mint anyám temetésén.
Átlépek az erkölcs levetésén
és a herceget szájon csókolom…
Az udvar is, a herceg is csak ámul,
de nem kérdi: Jössz drága, arámul?
Csak arcon üt és éget a szégyen,
átvágok hát a bámész köznépen.
Most el csak el, csak el innen végre,
minden szétfoszlott, mindennek vége.
Nem érdekel! A lelkem az enyém…
Szorít a ruha, a cipő kemény.
Nagy zokogás. Fakad a könnypatak,
égszakadás. Hasad a pirkadat
súlya alatt a nehéz éjszaka.
Kék villanás. Megcsap a kén szaga.
Vagy ez tömjén? Manapság nem tudni…
Jön a banya. Már túl késő futni.
“Keresztanya! Ne bánts, jaj, hagyj élnem!
Ma éjjel így is eleget féltem!”
“Mit sírsz lányom?! Hisz megvolt az a csók,
Bámultak téged a báró apók!
Tied a lelked, nem kellett soha,
nem én vagyok a gonosz mostoha!
De most jól figyelj, te ostoba lány,
ez egy lecke volt, fel sem tűnt talán,
de jegyezd meg, ez egy fontos dolog:
ki nem szeret cselédként, máshogy se fog.