Kakucska Melinda bejegyzései

Kávészünet

Kakucska Melinda – Ott, ahol a búza ringott

Hozzászólás

A búzatábla szélén álló nagyszülői ház falai meszelt fehérrel világítottak, a vakolat itt-ott megrepedezett, s apró árnyékokat vetett, mintha ráncokat hordozna akárcsak mamám arca az ablakban. A kádár kocka piros cseréptetői kissé megkoptak, néhol mohás színfoltok tarkították, de még tartotta magát büszkén, mintha a ház koronája lenne, ahogyan papám is.  A kiskertben két orgonabokor állt, amelyek tavasszal lila virágba borulva szinte eltakarták a ház merev formáit, nyáron pedig méhek zümmögésével telítették meg a levegőt. A homokos udvart alacsony drótkerítés zárta körbe, a kapu nyikorgott, ha valaki belépett rajta. Szerettem az egyik utcára néző szoba ablakában ülni. Innen néztem unalmas estéimen a szemközti búzatáblát, ahogy a gabona tetejét narancsszínűre festi a lenyugvó nap, miközben a szél lassan hullámoztatja a búzát, mintha aranytenger ringatózna. Megfigyelhettem a tábla szélén hol óvatosan lépdelő, hol játékosan szökkenő őzeket.

A nap mindig itt kezdődött, amikor az utcabéli gyerekekkel egymás után léptünk be a kalászok közé, mintha kaput nyitottunk volna egy másik világba. A fény szűrődve csillant a szálak között, a levegő tele volt porral és édes illattal, a szél susogása pedig titkokat mesélt. Futottunk, amerre csak a lábunk vitt és a búza engedett nekünk. Ösvényeket tapostunk, amelyek labirintussá fonódtak. Néha megálltunk, elrejtőztünk a sárgálló falak között, hallgattuk a többiek lépteit, majd nevetve ugrottunk elő, mintha magát a napfényt tréfálnánk meg. Akkoriban a kalászok magasra nőttek, nem úgy, mint mostanában. Körülöleltek bennünket, s mi azt hittük soha senki nem találhat ránk. Mintha csak egy titkos ország uralkodói lettünk volna, ahol minden ösvény a miénk és minden kacajunk visszhangot vert a búza tengerében. Még mindig hallom azt a zizegést, érzem a karomon a szálak érintését.

Amikor nem a búzatáblában játszottam, papám kézen fogott és elindultunk az utca végén lévő erdei ösvényen. A tölgy és akácfákkal tűzdelt út a nyári melegben árnyékot adott utunk során. Ha szerencsénk volt, az akác még virágzott és fehér fürtjeit csemegézhettük. Papám vasutas barátja egy magányos libatanyán lakott az erdő mélyén és mindig betértünk hozzá, ha a környéken jártunk. Míg a két cimbora a teraszon sörözött, addig én az ott élő állatokkal játszottam. Pár kecske a hátsóudvarban volt elkerítve és délután még nem mehettem be hozzájuk. De szerencsére az elfogyasztott sör mennyiségétől a figyelem is apadt és estefelé már a kecskék közé is beosontam. Kacsákkal kergetőztem, cicákat simogattam, kutyáknak dobáltam botokat. Barátságot kötöttem egy kivételes libával. Az a fehér, sántikáló gúnár mintha mindent értett volna, amit mondtam neki, olyan okosan nézett.

Papám jelentette számomra a legnagyobb vidámságot azokban az időkben. A legtöbb mókát vele éltem át. Mélybarna szeme mindig melegen csillogott, mintha folyton valami csínytevésen gondolkodna, mosolya pedig olyan gyorsan villant elő, mint a nyári nap fénye a lombok között. Olyan magas volt, hogy ha felemeltem a kezem, alig értem el a vállát. Sokszor cipelt a nyakában, én pedig csak úgy kapaszkodtam sötét, dús hajába. Ilyenkor az ég felhőiből láttam a világot. Mivel mozdonyvezető volt, többször elvitt vonatozni. De csak engem, a legidősebb unokáját.

– Melcsike, a többiek még kicsik ehhez a komoly feladathoz! – mondogatta nekem mindig.

Minden hajnalban kiment a kertbe. Még harmatos volt a fű, a nap csak félénken kandikált be a diófa lombjai közé, de ő már ott hajlongott a paradicsom- és paprikabokrok között. Amint felébredtem, szaladtam ki hozzá és ott sündörögtem a nyomában, mezítláb a puha földön, a kis kosarammal a kezemben.

Sosem kérte, hogy segítsek, de én mindig ott voltam. Segítettem a barack szedésében is. Felmásztam a fának támasztott létrára, ő pedig lent állt, két karját kitárva, mintha el tudna kapni, ha megcsúsznék.

Délután a disznókhoz mentünk. A vályúhoz cipeltük a moslékos vödröt, közben papa mindig mondott valami történetet a régi háborús időkről, a fiatalkori munkáiról, vagy kitalált valami mulatságos történetet, hogy szerinte a disznók összeesküvést szőttek a kutya ellen, mert meg akarnak tanulni fütyülni, hogy megtévesszék a házőrző négylábút.

Később előkerült a bicikli is. A régi Csepel, amin mindig akadt valami szerelnivaló. Leültem mellé a garázs hűvös kövére, néztem, ahogy olajos kézzel teker, feszít, igazít. Nem számított, mit csinálunk, csak az, hogy együtt tevékenykedjünk. Mellette minden gond elszállt, a világ könnyebbé vált, mintha egy másik rend szerint működött volna.

Utolsó nyaramat 11 évesen töltöttem náluk. Komorabb arcát mutatta az a nyár. A régi nevetések elmaradtak, a kert csendesebben lélegzett. Papa mintha komolyabb lett volna, vagy én kezdtem kamaszodni, de valami megváltozott.

Pár hétre rá pont akkor értünk anyuékkal hozzájuk, mikor hozták le papa testét és a kötelet a padlásról. És én soha többé nem nyaraltam ott.

Azóta is sokat gondolok arra, hogy volt egyszer egy nyár, amikor a világ határát egy búzatábla jelentette és azon belül minden a miénk volt.

Az Irka tábor „Azok a régi nyarak” feladatára íródott

Könyvkoktél

Kakucska Melinda: Kétségek

Hozzászólás

Amikor reggel felkel és rájön, hogy nincs tovább.  Ma erős lesz és megmondja neki, hogy vége, kilátástalan kettőjük szerelme. Elé áll és határozottan közli, nem tudja tovább folytatni, mert nincs értelme.  Hiába szereti, mert van, mikor nem elég a szerelem. Van, mikor már több fájdalmat okoz, mint örömet. Van, mikor csak égeti az ember torkát, mintha izzó vasat nyelt volna és a forróság szétárad az egész testében. Minden porcikájában érzi az égő, feszítő érzést. A szíve már hetek óta nem úgy dobog, mint előtte. Naponta többször méri a vérnyomását, egy infarktustól tartva. Arra is van terve, ha magányosan otthon érné a halál. A búcsúlevelet már megírta drága nővérének, hogy el ne felejtse, miben állapodtak meg. Testét nem teheti koporsóba, különben visszajön kísérteni, vagy a következő életükben szét fogja szekálni őt. Máglyára vele!

A depressziótól borúsan látja a napokat. Hányinger gyötri egész nap és a mérleg egyre kevesebbet mutat. Rutinból tolja le a teendőket. Automatikusan nyomja meg a kávéfőzőn a gombot, de a kávé illatát már nem érzi. Pár hónapja még ez a kedvenc napszaka volt. Szerette, ahogy a reggeli frissítő után belebújt az edzőruhába és lefutotta a szokásos öt kilométert. Majd a reggeli második kávézás a szerkesztőségben a munkatársaival. Hetek óta nem jár be, mostanában jobban szeret otthon, egyedül írni. A párnákkal bélelt, széles párkányon ül. Sminktelen, fáradt arca visszatükröződik az ablaküvegben.

A novella folytatását az Álarcaink, jubileumi Irka kötetben találjátok. A kötet megvásárolható és kikölcsönözhető a gödöllői városi könyvtárban.

Kakucska Melinda

Hétköznapokon is előfordul, hogy maszk mögé rejtőzöm. Van mikor egy színházi szerep kedvéért, van mikor néptáncos ruha miatt. De legjobban egy általam kitalált karakter személyébe szeretek bújni, ami minden írásom után kicsit hozzám nő, az öröme és bánata is belém ég. Ezáltal formálva engem.

Szófa

Kakucska Melinda: A csodasüti

4 hozzászólás

A konyhában töltött órák számát mindig próbáltam a lehető legrövidebbre venni. Egyszerűen nem az én helyem. Nem érzem magam komfortosan benne. Mindig csodálkozva néztem azokra az anyukákra, akik az oviban mindenféle ünnepségre saját készítésű flinces-flancos díszítéssel megrakott süteményekkel érkeztek. Én örültem, ha a cukrászdában vásárolt süteményről nem felejtettem el levenni a logóval ellátott csomagolópapírt. Nem szépítem a dolgot, nem vagyok egy született feleség típus. Sokáig beleestem abba a hibába, hogy azt gondoltam, attól leszek jó anya, ha naponta több órát töltök a konyhában különbféle sütemények és főételek elkészítésével. És most magyarázkodhatnék, hogy a munka miatt nincs időm erre. De hazudnék. Könnyedén bevallom már, hogy nincs kedvem hozzá. Annyira, de annyira felszabadító érzés ez, hogy nem akarok megfelelni a mindenhonnan ránk tornyosuló elvárásoknak. Nem fogok minden nap gyomorgörccsel felkelni, hogy vajon ma hogy fog sikerülni a háromfogásos menü, amit több óra kemény és verejtékes munka után a család 10 perc alatt elfogyaszt és ha jó napjuk van talán meg is köszönik. Próbáltam, esküszöm próbáltam eljátszani a tökéletes konyhatündér szerepet, de nem ment sokáig, mert igazán sosem akartam az lenni. Így aztán feladtam, ami életem legjobb döntése volt.

De amikor a lányom láztól csillogó szemmel nézett rám ma reggel és azt kérte, hogy süssek neki olyan csodasütit, amit a nagymama csinált a hétvégén, na, akkor megesett a szívem rajta. Mégiscsak a gyerekem! És ilyenkor olyan kis cuki. Csendes, szófogadó, alszik egész nap. Gondoltam megérdemli azt a finomságot. Úgyhogy gyorsan felhívtam anyukámat, hogy délután akkor megyek a sütiért. Csakhogy ő mindenféle lelkiismeret-furdalás nélkül közölte, hogy wellnessezni van apámmal. Hát a pofám leszakad! És nekem erről miért nem szóltak? Milyen jogon mennek csak úgy el? Én meg itthon ápolom a beteg gyereket. Hát mindennek van határa! Mondtam neki nem kis sértődéssel a hangomban, hogy legalább akkor küldje el annak a nyomorult csodasütinek a receptjét. Miután kitöltöttem egy pohár bort magamnak míg a lányom a délutáni alvását töltötte, elkezdtem tanulmányozni a receptet. Elsőre sem tűnt könnyűnek, de miután belekezdtem lett csak valóságos rémálom. Ahogy olvasom a szöveget, olyan zavarbaejtő gasztronómiai szakkifejezések jönnek velem szembe, mint a meringue, krokant, temperálás. Először azt hittem, valami angol nyelvű oldalt küldött el nekem drága jó anyám. Nyilván a legbonyolultabb sütirecepttel találtam szembe magam. Ennek az édes, jó gyermeknek miért nem lehet a kedvence egy leveles tésztára rászórt kis sajt? Az is nagyon finom. Ráadásul 2 perc alatt kész is van, főleg, ha előre reszelt sajtot veszek hozzá. Szóval kipakoltam a hozzávalókat, a lisztes zacskót rátettem a gyúródeszkára, kibontottam és a telefonon elkezdtem tanulmányozni a bonyolult szöveget. Ahogy rátámaszkodtam a deszkára, azzal a lendülettel borult is a liszttel együtt. Az pedig fehér porfelhőbe borította az egész konyhát, amiben látni semmit nem láttam, viszont meghallottam a kislányom tipegését mögöttem, amint nekem szól.

-Anya, hull a pelyhes!

(Az írás a Minden jó, ha a vége jó? című IRKA felolvasóest alkalmából született 2023 decemberében, a feladat szerint minden szöveg utolsó pár szava egy ismert karácsonyi dal címe kellett legyen.)

Kakucska Melinda – hétköznapjaimat HR felelősként élem, miközben próbálom felkészíteni 15 éves iker fiaimat az életre. Eddig egész könnyen haladok, mert két nagyszerű sráccal van dolgom. Szabadidőmben néptáncolok és egy amatőr színtársulatban játszom. Hiszek a sorsszerű találkozásokban. Legnagyobb vágyam az örök ellenségemmel, az idővel végre békét kötni.