Késő délutánba fordult az idő. Az Őszirózsa Otthon nővérei a közelgő vacsorához készülődtek. Evőeszközök csörömpölése, tányérok tompa koccanása hallatszott odabentről. A lemenő nap fényei mézarany színnel ragyogták be az étkezőhöz tartozó teraszt, ahol Emi néni kifejezéstelen arccal üldögélt egy régi karosszékben. Reszketeg mozdulatokkal húzta összébb magán elnyűtt, kockás plédjét. Ezernyi ránc fogságában vergődő, fénytelen tekintete a semmibe révedt, és leginkább csak az unalom lassan szétfolyó, mindent beborító, néma áradását érzékelte. De lelke mélyén mintha mégis várt volna valamire. Olyasmire, ami végre megdobogtatja megfáradt, kiüresedett szívét.
Miközben takarója redőit simitgatta, s lassan behunyta szemét, érezte, hogy a meg-meglibbenő szél játékosan borzolja liliomfehér haját. Pontosan úgy, mint amikor régen, még fiatalasszony korában, egy júniusi vasárnap a Tisza-parton voltak a gyerekekkel. Míg a félmeztelen kicsik egy földig hajló, árnyas fűz tövében játszadoztak, ő férjével egy kidőlt fa törzsén üldögélt. Jó ideje figyelték, ahogy a kérészek a násztánc tovaillanó mozdulatait járják a napfényben csillogó víztükör fölött.