„Ne felejtsd el eldugni!” Ezt a mondatot találtam fiam ágyán egy cetlin, a féléves kora óta vele alvó macija mellett. Abban nem volt semmi meglepő, hogy napok óta emlékeztetetőket írtunk, hiszen a kilencéves szülinapi partijára készültünk, és a tizenhárom vendég, a meghívottakat lefoglaló játékok, a torta, a gyertya, a tűzijáték, stb. miatt folyton fel kellett jegyeznünk az elintézendőket.

Számomra a megdöbbentő az volt, hogy az alvókája mellett találtam ezt a mondatot. Kilencévesen már ciki macival aludni? Harmadikos barátai előtt ezt már titkolni kell? Úristen! A fiam kezd kinőni a gyerekkorból! Vajon mi mindent jelenthet ez azon túl, hogy szégyenlősen el akarja rejteni a társai elől az alvókát? Lázas kutatásba kezdtem, hogy a különböző tudós elméletek és definíciók mikorra teszik a gyermekkor végét, csak hogy tudjam, mire számítsak. Mert ebben a történetben természetesen én is benne vagyok – az összes aggodalmammal, féltésemmel, és, hát igen, valljuk be -, az elkövetkező változástól való megannyi félelmemmel is. Afféle tudatos szülőként én is meg akartam, vagy inkább újra akartam élni a kamaszkort, azt képzelve, hogy így egyrészt felnőtt énemmel jobban tudok tanácsokat adni, másrészt gyermeki énemmel nagyon megértő tudok majd lenni. Ami persze merő lehetetlenség, hiszen már József Attila is megmondta, hogy „nem foghat a macska kint és bent is egeret”.

A nagy kutatás során először megnyugodtam, mert a serdülőkor a hivatalos meghatározások szerint kivétel nélkül a fizikális változásokkal kezdődik. Az én fiam mindezektől még messze van! − nyugtáztam hátradőlve. Izzadás, szőrzetnövekedés, ezeket még hírből sem ismerjük. Spock szerint a kamaszkor kezdete fiúknál 12 év. Hurrá! Még bőven van három évünk, nyugodtam meg ismét. Igaz, ezt Spock doktor először 1945-ben írta le, a könyvespolcomon lévő hetedik, sokadszor átdolgozott kiadás szerint, és azóta már felgyorsult a növekedési tempó.

A kamaszkor a második születés kora – mondja Vekerdy Tamás, aki 3-8 évnyire teszi a szülőtől való eltávolodás, a titkolózás, a bezárkózás, egyszóval az átalakulás idejét. Igen, az alvóka-elrejtés valóban a titkolózás kezdete, de hál’Istennek az én kisfiam itt egyelőre megállt. A tizenévesek általában önállóságra vágynak – írja Ranschburg Jenő erről a korszakról. Végre egy jó hír! A gyermekkorból való kilépés vélhetőleg következő lépése az lesz, hogy egyedül, minden noszogatás nélkül fogja megírni a leckét! – vidultam fel.

Ki vagyok én? Mi a fontos számomra az életben? Bagdy Emőke többek között ezt emeli ki a kamaszkor legfontosabb kérdései közül. Nos, ilyen mélységekig még nem ástunk le a vacsora közben megejtett tíz perces esti beszélgetéseknél, nyugtáztam magamban.

A sok olvasgatás közben rájöttem, hogy tulajdonképpen nem is fontos, hogy meg tudjam határozni, hol is tart az én kilencéves fiam a kamaszodásban. Egy biztos, elindult az önállósodás, az átalakulás, a tőlem mint szülőtől való eltávolodás útján, de ugyanolyan intenzitással kell rá ezentúl is figyelnem, mint eddig. Nem ugyanúgy, hanem ugyanolyan mértékben. A coachingot nem lehet elég korán elkezdeni – sőt, a kamaszkor kezdete a legideálisabb időzítés arra, hogy beszélgess, elemezz, rávezess az élet kérdéseinek megoldására, illetve helyes kezelésére egy olyan fogékony és rugalmas kis embert, akit a legjobban ismersz: a gyermekedet.

Mindenesetre a minap megnyugodtam a fiam maciját illetően. „Aki” a szülinapi parti után természetesen visszakerült az őt megillető helyre, a fiam ágyikójába, hogy az esti mese után együtt alhasson vele.

Még kimosni sem engedte, azt mondta: „Anya, ne mosd ki, így olyan jó én-szaga van”.