Valamit nemcsinálni sokkal többféleképpen lehet, mint csinálni

(felhőtlen, személyes és bátorító méltatás)

Istók Anna első kötete az Éhes felhő a napot (Könyvmolyképző, 2017) . Azt mondják, ahhoz, hogy valaki profi legyen valamiben, vagy ahogy mondani szokták, valamit „tudjon”, legalább tízezer órát kell töltenie a dolog tanulásával és gyakorlásával. Ez körülbelül ezerkétszáz-ezerháromszáz munkanap vagyis hat munkaév, a mifelénk szokásos munkarenddel számolva. A szerző első „regénye” megjelenése előtt rászánta ezt az időt az írás elsajátítására. Tette mindezt úgy, hogy nem ebből él. De nem csak ez látszik meg a köteten, hanem az is, hogy a szerző szeret írni. A szövegen átsüt az igyekezet is, hogy megfeleljen a ma az írókkal szemben támasztott olvasó elvárásoknak. A szöveg mégis, minden szerkesztői kéznyom, és kánonba formázó szándék ellenére megőrizte a spontán, eredeti életigenlő őszinteségét. A dolgokra való egyéni, romlatlan és szemérmetlen rátekintés képessége teszi a szöveget eredetivé és számomra élvezhetővé. A mindenen átütő életszeretet és boldogulni akarás kiragyog a gondosan szabott keretekből. A könyvet olvasóban megerősödik, vagy éppen, ha mélyben van feltámad a remény, hogy mindegy mi volt és mi van, mindannyian tehetünk azért, ami lesz. Nekem ez a könyv arról szól, hogy felmenőkre, társadalomra, globális felmelegedésre, a politikára miegyébre mutogatás helyett meg kell próbálni saját módon élni. Arra is rávilágít, hogy a saját boldogságkeresésünk nem önzés, hanem ellenkezőleg hozzájárulás a többiek életminőségéhez. Életünk, sem másnak, sem magunknak, nem ajándék, csak, sokszor csak szenvedés árán kibontható lehetőség.

Azt tapasztaltam, hogy az élettel való elégedettséget legjobban az növelheti, ha elfogadjuk a csinálás fázisainak arányait. Többnyire tisztában vagyunk azzal, hogy a fontos, vagy legalábbis annak vélt, tevékenységeket azt bevezetők előzik meg és levezetők követik. Ami a változást okozhatja az, hogy elfogadjuk azok szükségességét, sőt azonos értékét is és megtanuljuk élvezni tetteink totális teljességét. A szerző a főzés példáján próbálja mutatni csinálás egységes egészként, folyamatként kezelésének lehetséges módját és tulajdonképpen ezen keresztül magát a jó élést. Ez most még csak az ábrázolt ételekben jelentkezik, az életekben még nem. De a felmutatási kísérlet biztató bölcsesség egy első könyves, fiatal írótól, a jövő művekre nézve.

A szerkezet, egy többé-kevésbé lineáris cselekmény és egy napló egymásba illesztése számomra vonzó és megragadó. Két fejezetnyi hétköznap esti belekóstolás után az egész könyvet egyvégtében olvastam el az uszodában szaunázások között, úszás előtt. A legjobban ilyen módon tudok koncentrálni a művekre. Az érzésekre vonatkozó belső monológok rendben vannak, de talán kevesebbet kellene az egyes szám első személyű elbeszélőnek beszélnie a szándékairól, azoknak inkább a cselekedeteiből kellene kiderülnie. Persze ezt javasolni könnyebb, mint megvalósítani.

A szerző azt állítja: „Az igazi élet unalmasabb és közhelyesebb, mint a regények.”(138. o.) De, ezzel persze vitatkozni kell, mert műve mégsem ezt sugallja. Semmi nem regényesebb, mint az élet. Ezt persze a kötet írója éppen olyan jól tudja, mint olvasói, ezért igyekszik a valóságot ábrázolni. Pont ezen igyekezete, ami megragad. Törekszik a befogadhatóságra, de olvasói szemébe is vágja a szuverén létezés alapigazságát: „Nem kell megértenetek … Csak fogadjátok el egyszerűen, hogy ez vagyok én és kész.” (210. o.) Ez a mondat lehetne akár az író hitvallása is. Ha jobban megnézzük a dolgokat, magunkat, nem vagyunk szabályosak. „Aztán ott van a bal szemem, aminek az alsó fele szürke, a felső meg barna, akár csak az egész jobb íriszem. Ezt persze kevesen tudják rólam, mert igazából, csak közelről látszik. Hajam barna, nyaranta véletlenszerűen szőke csíkokat fest bele az ultraibolya sugárzás. A bőröm kreolos, kicsit sárgás árnyalatú, és szabálytalanul pettyezik anyajegyek. Nem csak a testem, de életem is eltér a normáktól, anyám számára talán ez a legnehezebben feldolgozható.” (228. o.) Így vagyunk szépek mi és a világ. Ezt üzeni ez a könyv, meg azt, hogy mindannyian testvérek, gyerekek, szülők, sógornők/sógorok, barátok, munkatársak vagy egyszerűen csak kortársak vagyunk nincs más mód, mint legalább tolerálni egymást. És ha tényleg azt gondoljuk, hogy: „Nincs rosszabb a nemtudásnál.”(218. o.), akkor még sok ilyen könyvre van szükségünk, ami segít megérteni magunkat és másokat, a Világot.