Galló Kovács Zsuzsanna fotója

Volt idő – nem is olyan régen -, amikor a kialakuló politikai marketing egy vezető hazai képviselője még kendőzetlen őszinteséggel nyilatkozta, hogy a politikát – vagyis a politikusokat – ugyanúgy kell eladni a “piacon”, mint a mosóport. Abban igaza volt, hogy igazoltan működőképes az a módszer, ha egy reklám, bármekkorát tódítva, a sulykolni kívánt “üzenetét” újra és újra, minden lehetséges helyen elismétli. A “befogadók”, főként a már a közlő “hívei”, cseppet sem törődnek az objektivitással. A bármit – nyereségvágyból – eladni kívánók meggyőződése, hogy az „igazság” mint termék az a közlés, amelyik kellőképpen elterjed, amelyik tematizálja a mindennapi beszédet. Vallják, ha unalomig ismételnek valamit, az automatikusan „igazsággá” válik. A politikai marketinget az is jellemzi, hogy – sikeressége esetén – az eredményét azok is “élvezik”, akik nem a célközönsége. A címbeli kijelentést egyébként Adolf Hitler írta meg több megfogalmazásban – hogy jobban hasson -, korai, szándékait feltáró művében, a Mein Kampfban, amelyben a fő “tanulság” az, hogy a “politika arról szól, hogyan lehet hitet (el)adni az embereknek”. Én egészen biztos vagyok benne, hogy a politika nem ez.

illusztráció: pixabay.com

Érdemes elgondolkodni a piszok fogalmán. Induljunk ki a szemét azon meghatározásából, hogy olyan dolog, ami az adott környezetben nincs a helyén. A szarvas ürülék nem “kosz” az erdőben, de a pet palack az. A cím egy innovatív autómosó eljárásról szól, azt ígéri, hogy a “nanotechnológia segítségével az eddig az autómosásra elhasznált 120-130 liter víz kiváltható néhány deciliterrel”. Nem érdemes azon kicsinyeskedni, hogy ebben benne van-e a mikroszálas rongy kimosása, sem azon, hogy hova kerül a “kosz” a rongyról. Most itt arról sem, mi is az a piszok, ami az autón köt ki, az honnan származik és miért keletkezik. Az a szennyeződés, ami zavar valakit az autója gondosan kiválasztott fényezésén, minden másra is lerakódik. Az egyszerű természetes sár pedig elkerülhetetlen, számomra csak esztétikai ügy. Én nem szoktam autót mosni. Azt megteszi egy kiadós eső és néha a szerviz, ha a tiszta felület szükséges a javításhoz. Az autómosás – egy korszerű anyagokból gyártott járműnél – fejekben született kulturális “igény”, mint a fűnyírás. A nem természetes szennyezés az, ami probléma.

illusztráció: pixabay.com

A cél, hogy valamilyen szabadon választott, vállalható tevékenységből közösségben élni lehessen, elérhetőnek tűnt a huszadik század derekán. Ez az ABBA együttes esetében csak rövid távon teljesült, és a nemzedékre magára visszanézve is inkább a sodródó megvalósulatlanság lett jellemző. Az idill rövid ideig tartott. Az ABBA házaspárok elváltak, a zenekar megszűnt, az őket jellemző bizakodó derűből marketing modorosság lett. A zenekar bizarr fellépő ruhákkal „csalt adót”, közönségük pedig számtalan legális és illegális módon próbált “gazdagodni” – elkerülni igyekezve az adófizetést. Változó sikerrel. Mára a zenélők és a rajongóik egyaránt megöregedtek, nyugdíjasok lettek. Akik megbékéltek a valósággal tudomásul vették, hogy sok tízezer zenekarból csak kevés lett ABBA, ahogy sok millió futballozó gyerekből csak néhányan lesznek Messik. Azok túlnyomó többsége, akik a mindenáron való győzelemre játszottak vesztettek. Már majdnem leéltek egy életet, de nem tudtak és nagyon valószínű, hogy nem is fognak tudni változtatni azon, hogy “a győztes mindent visz, a vesztes alul marad, a diadal mellett ez az ő sorsa”.

Vannak akik alkotják magukat, és vannak, akik fogyasztják. Ez nem a testi méretre vonatkozik, hanem a szellemire. Evidencia, hogy az ember teste – biológiai értelemben – az idő előrehaladtával elhasználódik. De abban nincs konszenzus, hogy a vitalitás mértéke milyen utat jár be az időben. Vannak akik az életet folyamatos lejtőnek képzelik, és olyanok is, akik dombvidéknek, aminek van(nak) csúcspontja(i). Abban egyeznek a nézőpontok, hogy az út vége a halál. Az életerő véges erőforrás, ami az idő múlásával megfogyatkozik. Ebből két szélsőséges megközelítés következhet. Az egyik, a vulgár-materialista szemlélet, elfogyó életről szól, ami a meglettebb korú embert ifjú önmaga maradékának tekinti. Az ilyen felfogás túlértékeli a testet és folyamatos veszteségérzéssel jár, mert érdektelen számára a biológiai megszűnés utáni jövő. A másik, a vulgár-idealista látásmód, nem vesz tudomást az öregedésről, a testet másodlagosként elhanyagolja. Csak a transzcendensre koncentrál, mert bízik a halál utáni továbbélés lehetőségében. Mint általában, a járható út valahol középen vezet. Jó esetben árnyas, idős fák alatt.