Amint itt ülök a tó melletti padon, és nézem a hullámzó vizet, eltűnődöm. Csaponganak gondolataim. Látom magam előtt a Balatont. Visszaköszönnek a nyári emlékek. Vajon a víz ott is így hullámzott? Elképzelem, amikor a Duna partján ülünk és nézzük a parlamentet. A víz békésen pihen medrében. Víz van itt és víz volt ott is. Mintha minden víz volna. Víz van előttem, és víz van a hátam mögött. Víz a gondolatom, és víz vagyok én is.
Elered az eső. A víz cseppekben folyik végig az arcomon, onnan a hajamra, majd végig a ruhámon és ahogy jött, úgy csöppen le a földre. A tó vize egyre erőteljesebben hullámzik, mintha gondolataim szele érte volna el. Az eszem már nem a szép emlékek mezején kalandozik. Ahol most jár, csak vihar van és víz. Víz minden. Víz az ég, víz a föld, vízből vannak a házak is. Mind rám akar zúdulni.

A víz magával ragad, lehúz a mélybe.  Különös, keserű álom ez, pedig csak vizet iszom benne. A víz mely méregként marja víztiszta testem. A víz mely egykor megmentett s most halálomat kívánja.
Gondolataimat már nem is én uralom. A víz átvette elmém fölött a hatalmat. A múlt nehézségeit mutatja meg nekem a víztükrön keresztül. Újraélem az összes kínt.

A víz megtisztít.
A víz nem méreg. A víz nem gonosz. A víz nem kívánja senki halálát. A víz az egyetlen mely segít. Túllendít a bánaton és nem ítél el. A víz mutatja a helyes utat.

Az eső eláll. Ki tudja mennyi ideje eshetett? Lassan haza kellene mennem, de nem vagyok képes rá. Még egy utolsó pillantást vetek a vízre. A vízre mely csónakon ringat, ha el akarok menekülni az élet nehézségeitől. A vízre, ami arcomba fröccsenve ébreszt tudatra. A vízre, amely átadja bölcs megfontoltságát. E szent vízre, mely sokszáz arcát megmutatja, és így is eltitkolja előled valódi énjét.