Fekete József: Békésszentandrás

Emlékek

Régen, még a szülői házban,

a Holt Körös melletti síkságon laktam.

Konyhánk ablakából a piacra láttam,

a szobából a folyóhoz vezető útra.

Kertünkben szőlőlugas követte a ház falát,

a kapu mellett az egynyári virágok ölelésében

anyám rózsái bontották szirmukat,

s illatfelhőjük az utcát is belengte,

ott játszottam önfeledten.

 

A veteményes kertben gyümölcsfák voltak.

Felmásztam rájuk, onnan szemléltem a világot,

mely kihívónak tűnt, és nagynak.

Ábrándoztam, ha majd felnövök:

mi legyek, merre menjek.

Amikor megkondult a templom harangja,

amely csak két háznyira volt,

a gyomrom már korgott, ebédelni mentem.

A terített asztalon rántott leves és grízes tészta várt,

hús nem volt, de ez véremmé vált.

 

Gyakran kimentem a Körös partra.

Néztem, amint a parti fűzfák

ölelő karokként hajoltak a víz tükre felé.

Naplementekor tükörképük árnyéka

megnyúlva pihent a csendes vízen.

Nyáron fürödtem, csónakáztam,

átúsztam a Füzes nevű szigetre,

ahol gyümölcsöt loptam, és kicseleztem a csőszt.

Télen korcsolyáztam

több kilométert bejártam a kanyargós folyón,

ha hó esett, elsepertem,

ha olvadt a jég féltem, beszakad,

akkor mát ismét vártam a nyarat.

 

Azóta hatvan év telt el. Máshol lakom.

Itt nincs folyó csak csörgedező patak,

fürdésre, korcsolyázásra nem alkalmas,

de van kicsi kertem és illatos rózsám,

közelben erdő és rengeteg madár.

Régi családom helyett van új

de a feltörő emlék sokszor visszahúz

oda, hol gyermekként éltem

szép életem lesz, azt reméltem.

 

(Kemény István: Tíz csillag című verse nyomán)

 

 

 

 

 

 

 

 

Száműzetés

A kozmosz-diszkosz perifériáján

lógok a semmiben. Hát mégis

lapos a Föld, s az egész világ!

Csak az emberek, ezek a két lábon

csoszogó csupasz csigák, látnak bele

mindenféle

háromdimenziós tendenciát.

Amikor megmondtam véleményem,

száműztek.

Egy majom csak ne beszéljen,

ne halljon, és ne lásson.

Legyen bölcs, kérőddzön banánon,

de minket ne kérjen számon!

Mindenki egyetértett,

Semmi kétség, zéró tolerancia van érvényben.

Harmadnapra kelve űrhajóba raktak,

ha olyan okos vagy nézd meg magadnak

a végtelent,

ha szerinted még mindig lapos!

Az a sok vaskalapos.

Ez meg szívás a négyzeten,

Itt folyik szét az életem, és senki sem látja,

csak a néma csillagok.

Ötletem sincs, mihez kezdjek.

Nem így képzeltem el az űrodüsszeiám,

engem nem vár otthon egy

Penelopé nevű orángután

vagy egy csinos csimpánzleány.

Nincs pénzem. Nem is volt:

egyetlen szerelmem a tudomány,

meglehetősen ostobán

erre áldoztam főemlős életem jó részét.

Fogy a levegőm.

Utolsó óráimban sem tör meg a hatalom,

hihetetlen.

Kiszáradt a szám.

Kockázatos már sokat beszélnem,

de szeretném, hogy a történetem fennmaradjon,

ezért veletek megosztom.

Talán hozzáadtam valamit az élet

sok ismeretlenes egyenletéhez.

Csend van.

A hangom a vákuum elnyeli.

A dátum nem számít,

a név csak egy helyiérték.

Ez tehát a végszó,

én mentem.

A történelem úgyis

a halottakat kedveli.

 

(Megjelent a Kis Lant folyóiratban)

 

 

 

 

 

 

 

Nyárban

 por fölitta rég

fűszálakon ragyog még

hajnal harmata

  

Kép

 őszi ég kékje

csöndes – nem hasogatják

már fecskerajok

 

 Enyészet

 Köd szúrón szitál,

lomb sűrű zápora hull

– ősz diadalt ül.