Emberi létezésünk lényegi sajátossága a kommunikáció. Egymással kapcsolatban lenni nem csak a gazdaság és a társadalom működéséhez szükséges, hanem testi és szellemi jólétünkhöz is.

Ujj Béla: Fészbukidióta veszély bővebben… →

Philip C. úr feltartóztathatatlanul vonult lefelé a lépcsőn. Méltóságteljesen lépdelt, ahogy királyi nevéhez és igazgatói pozíciójához illett. A titkárságvezető illedelmesen, néhány lépcsőfokkal lemaradva követte őt. A lépcsőház női és férfi parfümillat keverékében úszott. Egészen elkábultam. Rébb Terézia: Elcsúsztatás bővebben… →

egymás foglyai: összefűzött karikák

az idő is rátette jégfogát

A bulvárhír:

„Meghalt egy orosz vodkaivó verseny győztese, miután húsz perc leforgása alatt másfél liternyi tömény alkoholt fogyasztott, az első helyezettnek járó tíz liter vodka reményében. A verseny szervezőjét emberöléssel vádolja a helyi ügyészség.”

És ami kimaradt belőle:

A dél-oroszországi poros kisvárosról soha nem szóltak a hírekben. Nem történt atomkatasztrófa, de még egy árva Kalasnyikov-raktárat sem lepleztek le ott az elmúlt tíz évben. A női harisnyanadrág-üzem bezárt, senkinek sem kellettek már a vastag derékgumijú, lépéssarokkal készített erős harisnyák.

A helyi fiatalok a peresztrojka óta jobbára csak tengtek-lengtek, egyetlen szórakozásuk a kocsma maradt, ahol egyedül az Amerikából származó elektromos darts hozta őket lázba. Ekkor jött az ötlet, hogy valahogy fel kellene hívni magukra a figyelmet, és ki kellene találni valamit, amivel be lehet kerülni a Guiness rekordok könyvébe.

Egyiküknek az a korszakalkotó ötlete támadt, hogy rendezzenek vodkaivó versenyt: ki tudja a legrövidebb idő alatt a legnagyobb mennyiségű tömény alkoholt meginni? Nem is kellett sok előkészület hozzá, és a tucatnyi bátor versenyző nekiugrott a feladatnak: a fémvödrökbe töltött alkoholból félliteres poharakba mérve itták a vodkát, miközben mustáros kolbászt és savanyúságot ettek hozzá. Az első komolyabb rosszullétre kihívták a mentőket, de sajnos az abszolút győztes huszonhárom éves fiatalember a húsz perc alatt elfogyasztott másfél liternyi vodka következtében a kórházba szállítás közben elhunyt.

Ha Guiness rekordot nem is döntöttek, de újsághírt, sőt – a világhálónak köszönhetően – nemzetközi ismertséget szereztek városuknak.

A csend finom porrétegként ült a lakáson, és ahogy elfordítottam a kulcsot a zárban, rögtön megcsapott a bútorápoló jellegzetes és régen érzett szaga. Ez csak egyet jelenthetett: anyám itt járt, amíg dolgoztam.

A tehetetlen pánik úgy csúszott le a gyomromba, mint valami rosszul megsütött tintahal darab. Nem azért költöztem el, hogy még egyszer megismétlődjön a tavalyi baleset. Akkor is minden a bútorápolóval kezdődött, és majdnem vége lett a világnak.

Valami szisszent mögöttem, amitől majdnem kiköptem az amúgy is nyugtalan szívem. Nagy levegőt véve fordultam meg, hogy szembenézzek az automatikus légfrissítő-adagolóval, ami reggel még egészen biztos, hogy nem volt ott. Megráztam magam, muszáj volt utánajárnom a dolgoknak, és kárfelmérést csinálnom. Talán még nem volt túl késő.

Térdre rogytam a szobám küszöbén. A mesterien berendezett káosz helyett az együgyű rend várt. Tudtam, hogy minden elveszett. Az olló, a fonál, a legyező és az orsó – mind egy kis varrókosárban csücsültek, ahelyett, hogy a megszokott őrhelyükön vigyáznák az univerzum békéjét. Szinte hallottam a Sötétség röhögését a dobhártyám mögött.

Az olló eredetileg az ágy alatt hevert, hogy elvágja az átjárót a rossz lelkek elől, akik szerettek a fénytelen és elhagyatott helyeken gyülekezni. A süllyedő nap fényében már láttam is a hemzsegésüket. A fonál a szekrényajtót volt hivatott őrizni, a fehér gyapjúszálak elkötötték a rossz emlékek útját, akik legszívesebben a szekrény mélyén felhalmozott dobozokban lapultak, és minden szekrénynyitásnál igyekeztek kiugrálni. A legyező az íróasztalom közepén járőrözött, hogy elhessentse a kételyt és az önmagamba vetett hit hiányát, de most összehajtott szárnyaival a kosár mélyére lapult. Csoda, hogy még állt a világ! Az orsót pedig a szoba közepéről szedték össze a kotnyeles ujjak, megállítva őt abban, hogy pörgesse az idő tengelyét.

Sikítva szaladtam be, és próbáltam visszadobálni mindent a helyére, de az elmémben sűrűsödő árnyak visszafordíthatatlan pusztulásról sugdolóztak.

(Az írás megjelent a Kis Lant folyóiratban)